Gyakran élcelődünk önkritikusan azon: Japánban annyi idő alatt tesz meg a sinkanzen (a „golyóvonat”) 200 kilométert, mint amennyit mifelénk két állomás között késik! A pontossághoz szokott japánok viszont mintha nem vennék észre, hogy robogó szerelvényük baljós jövő felé száguld. Jó pár európai országban akár modellértékűnek is tekinthetnék, mi történik és mi várható hosszú távon Japánban. Ami a szociális távlatokat illeti, az elöregedés riasztó jelek derengenek föl a horizonton.
A most 127 milliós népesség idestova négy évtizede egyre csökken. Ez a jelenség az Öreg Kontinensen sem ismeretlen.Bár 2012 óta ismét növekedési fázisba lépett a gazdaság, és Abe Sindzó kormányfő igyekszik új munkahelyeket teremteni, a bruttó államadósság gyarapodása meghaladja a termelés bővülésének ütemét. E téren világbajnokok: 2016-ra elérték a GDP 239 százalékát! Az eladósodás egyik legvaskosabb összetevője a társadalombiztosítási, egészségügyi és ápolási kiadások iszonyú növekedésében rejlik. Ennek egyik fő oka a népesség elöregedése.
Demográfiai lerobbanás
A Felkelő Nap Országában feje tetejére állt a korfa. Az előttük álló legborúsabb kilátásokat az idősödő társadalomban kell keresnünk. A 65 éven felüliek össznépességen belüli részaránya idén már meghaladta a 28 százalékot. Az ENSZ és az Egészségügyi Világszervezet (WHO) meghatározása szerint öregedő az a társadalom, ahol ez a szám eléri a 7 százalékot, idős az az ország, ahol túllépi a 14 százalékot, és a szuper-agg kategóriába esik, ahol több mint 21 százalék. A felső, aggasztó mezsgyét Japán már 2007-ben átlépte, de a futurológusok félelmet keltő becslései szerint 2065-re ez a szám akár a riasztó 40 százalékot is megközelítheti! A születéskor várható élettartam megnövekedésével a trend megállíthatatlannak látszik.
A szigetországban egy új kifejezés kezd elterjedni: „a százéves élet korszaka”. A világon itt a legmagasabb a 100. életévüket betöltők száma – idén csaknem 68 ezren lépték túl ezt a határt. Saját rekordjátmár 47. alkalommal döntötte meg Japán. (Ezt a tiszteletre méltó életkort népesség-arányosan itt több mint kétszer annyian érik meg, mint az Egyesült Államokban.) Bár a legtöbb tisztességben megőszülttávol-keleti ember akár 10-20 évet is letagadhatna korából, ha nem is ezért, a kormány olyan nyugdíjreform bevezetésére készül, amely az (opcionális) visszavonulás korhatárát 70 évre vagy akár többre emelné.
Az idősödők egyre gyakrabban magukra maradnak. Japánban hét esztendeje több felnőtt pelenkát adnak el, mint hasonló csecsemő-kelengyét. Még a börtönökben is megszaporodott a nyugdíjas bűnelkövetők száma. Közpénzeken olyan jó állapotot teremtettek a rács mögött, hogy a szépkorú „visszaesők” olykor bolti lopásokkal szerzik (vissza) a szociális gondoskodás eme különleges fajtáját. Néhol a fiatalabb rokonok nem győzik öregeik ellátását, máshol a magány elől menekülnek inkább hűvösre a „társkeresők”. A smasszerok olykor arról panaszkodnak, hogy ők kemény, „férfias” munkára vállalkoztak, nem pedig pelenkázásra…
A nőpolitika gyermekbetegségei
Tán a legújabb kor torzszülöttje, hogy a leendő pelenkázók gyermekvállalási kedve is lankadni látszik. 120 éve rendre egy milliónál több bébi látta meg a (felkelő) napvilágot. Ám a születések száma már két esztendeje20 ezerrel eme küszöb alá zuhant. Eközben a halálozásoké meghaladta az 1,3 milliót. A nagyvilág újabb terjedő japán szót kóstolgat: a karosit, vagyis hogy egyre többeket visz el a plusz jövedelmet hajhászó túlmunka elterjedése. Egy friss fölmérés szerint a dolgozók egyötöde havonta több mint 80 órát túlórázik!
A fiatalok többet törődnek karrierjük fölvirágoztatásával, semmint a családalapítással. Egyre nagyobb részük nem kér a házasságból, vagy halogatja azt. Ráadásul a válások száma is gyarapszik. 2040-re a mostani 34,5 százalékról 40 százalékra nőhet azok részaránya, akik egyedülállón vezetik háztartásukat. És míg korábban – akárha a konfuciánus hagyományok jegyében – a leszármazottak gondoskodtak felmenőikről, mára egyre elterjedtebbek a „magcsaládok”. A háztartást vezető családanyák közül mind többen (bár a kormány kívánalmainál még mindig kevesebben) keresik helyüket hamar a munkapiacon.
Ezt a tendenciát csak erősíti a fiatalok fokozatos nagyvárosokba áttelepülése is. Régen megfigyelt jelenség, hogy az innovációk és a beruházások azokban a régiókbanösszpontosulnak, ahol sokan élnek, hiszen a helyi cégeknek megéri beruházni és ezzel kihasználni a nagy piacból adódó lehetőségeket. Ha pedig körülnézünk egy itteni szupermodern bevásárlóközpontban, a háztartás feltöltésének terheit itt is változatlanul a jobbára otthon maradt lányok-asszonyok viselik.
A minap funkciójában megerősített Abe Sindzó szívügyének tekinti a nők fokozott foglalkoztatását.Ez persze ebben a patriarchális örökségű országban nem könnyű feladat. Márpedig az „egyenlő munkavállalási lehetőségek törvénye” 1986 óta van hatályban. Jó harminc éve még a nők alig több mint felének volt valamilyen állása.Az is tény, hogy – kivált a nagyvárosokban – a gyermekellátó intézmények is szűkösek. A kormány 2020-ra 320 ezer újabb férőhelyet ígér, hogy megszűntesse a várólistákat. Független szakértők szerint legalább kétszer ennyire volna szükség. Igaz, a régről rögződött „kulturális normák” szerint a kismamáknak legalább a gyermekek három éves koráigotthon a helye. És errefelé is mindmáig erősek az előítéletek a férfiak gyermekgondozási szabadságával szemben.
Az adózási rendszer sem sürgeti az otthon maradt hölgyeket arra, hogy teljes állásbantérjenek visszaa munka frontjára. A mostani szisztéma inkább arra sarkallja őket, hogy bizonyos küszöbértékek alatt tartsák jövedelmüket. A fejlett országok szervezete, az OECD kimutatásai szerint Japán mindmáig az egyetlen olyan tagország, ahol a két jövedelemből élő családok gyakorta nehezebben viszik a háztartásukat, mint a szinglik.
Tény, hogy a kabinettörekvései jegyében a hölgyek – igaz, jobbára részidős, és rendre alacsonyabb bérű –alkalmazása a 2012-ben mért 53,1 százalékos szintrőlidőközben 66 százalékra gyarapodott. Mindez persze nem jellemzi a politika „felhőrégióit”. A parlament alsóházi képviselői közül alig minden tízedik nő, miközben Franciaországban csaknem 40, Németországban jó 30, az Egyesült Államokban is csaknem 20 százalék a részarányuk.
Abe Sindzó ráadásul maga sem igazán sorakozott föl a nőket alkalmazó élcsapathoz. Legújabb kormányátalakításakor nem járt elöl jó példával. Húszfős kormányában mindössze egy miniszteri tárcát adott egyik kartársnőjének. Karcsú vigasz, hogy eddig is csak ketten képviselték a szebbik nemet! Ahhoz képest, hogy kampányaiban mindig prioritásnak nevezte a hölgyek fokozott foglalkoztatását, az – egyébként gyermektelen – kormányfő ezen a téren is bőséggel hagyott magának teendőt.
„Megélhetési migránsok” a láthatáron?
Egyre nagyobb súllyal merül föl Japánban, hogy a versenyképesség fönntartása érdekében újabb munkaerőforrások után kell nézni. Így a világgazdaság harmadik legfontosabb szereplőjének gyorsan öregedő társadalma arra készteti a kormányt, hogy módosítson bevándorlási politikáján. Bár lényeges, hogy a nemzetközi menekültválság nem érintette meg a szigetországot, kormányzata újólag „megélhetési migránsok” fokozott fogadására készül.
Ám az „őslakosság” rosszabb korokban többször és keményen bizonyította mára nacionalizmusát. A hagyományos nemzeti –hogy azt ne mondjam „faji”– öntudat és az előítéletek ismeretében az idegenek integrálása vaskos társadalmi-kulturális falakba ütközhet. Az elmúlt években két alkalommal még az is heves indulathullámokat korbácsolt föl, amikor „hafu-kat” (csak félig japán származású hölgyeket) választottak a szigetország szépségkirálynőjének.
A napokban a kormány olyan tervvel rukkolt elő, hogy több „kékgalléros” szakembert csábítson be a hazai piacra. A 2025-re több mint fél milliósra becsült munkaerőhiány enyhítését elsősorban a mezőgazdaság, az építőipar, a hajógyártás, az idegenforgalom, illetve a szociális és egészségügyi szektor igényli. Az üzleti világ már régóta lobbizik a bevándorlási törvénykezés lazításáért, hogy bepótolja a tátongó űröket. Japánban a munkanélküliség alig 2,5 százalékos, eközben 100 álláskereső átlagosan 163 üres státuszra vadászhat(na). A meggyökeresedett társadalmi „homogenitásra” törekvő kormányok korábban főleg az informatikától, a gyorsan terjedő mesterséges intelligenciától, illetve a nők és az idősebbek foglalkoztatásától várta a megoldást az egyre nyomasztóbb gondokra. Újólag viszont a többnyire konzervatív Keidanren, a vállalkozók üzleti szövetsége is megkerülhetetlennek látta a „szociális sokszínűség” fokozását, hogy cégeik versenyképességét továbbjavíthassák.
Ezért is néznének körül a külső munkaerőpiacon. Korábban kétoldalú szerződések keretében korlátozott számban ázsiai országokból „importáltak” egészségügyi dolgozókat, ápolónőket. Mostantól bővítenék a merítési kört.Egy hamarosan a parlament elé kerülő törvénytervezet akülföldiek szigorú szakmai minősítéséhez és a japán nyelvtudás teszteléséhez kötött fokozatos integrálására épít. Aki tartós jelenlétét és emellett kitartó tanulás révén szerzett nyelvismeretétvizsgákon igazolja, az a közvetlen családtagjait is maga után hozhatja, és állandó lakhatási engedélyhez juthat. Ennek mértéktartóan lépcsőzetes bevezetését a kormány szóvivője jövő áprilistól tartja lehetségesnek.
Márpedig a szigetország mindig is óvatos volt a kevéssé képzett külföldi munkaerő fölszívásával. Ez alól csak a japán származású dél-amerikai jelentkezők jelentettek kivételt. Abe kormányzata most is váltig hangsúlyozza: szó sincs a bevándorlási politika teljes átalakításáról. Tokiói hivatalos adatok szerint 2025-re mintegy félmillió további érkező beillesztésére számítanak. A múlt év végén alig 240 ezer képzett külföldi szakmunkást és valamivel több, mint 250 ezer gyakornokot, betanítandót mutattak ki a munkapiaci adatok. Tavaly 1,28 millió külhonit regisztráltak (kétszer annyit, mint egy évtizeddel korábban), ám ezek jelentős része a már itt foglalkoztatottak házastársa, japán származású külföldi, később gyaníthatóan hazatérő diák volt. Igaz, a vendégtanulókat jó esetben is csak részmunkaidőben alkalmazták. De körükbe sorolták a régen letelepedett koreaiakat is. A japán gyarmati érában kényszerűen átplántált egykori „rabszolgák” már eddig is érzékeny rétegét alkották a szigetország lakosságának. Manapság inkább az észak-koreai rezsim esetleges összeroppanása okozta menekülthullámot emlegetik fenyegető veszélyként.
Akárhogy is:térség nyugtalanító nemzetközi helyzetben várja a jövőt. Japán legfőbb szövetségese, az Egyesült Államok jelenlegi adminisztrációjának kiszámíthatatlansága – benne a szigetország kormányát is kényes kötélhúzásra kényszerítő kereskedelempolitikája – csak szaporítja a bizonytalansági tényezőket. Ugyanakkor a múltból örökölt regionális ellenségekkel-riválisokkal sem sejlik föl az áttörés. Japán –a szintén nyersanyag- és energiaéhségtől szenvedő –szomszédos kínai óriással kénytelen versenyt futni. Egykori „külbirtokuk”, a Koreai-félsziget kiáltó kérdései is válaszra várnak. Ezek egyben katonai kiadásokat is gerjesztő kihívások. Az Oroszországgal fönnálló területi vitái akadályozzák azt, hogy a II. világháborúnak végre véget vessenek. A kiterjedt foglalkoztatásra vágyó mindenkori tokiói kormánynak marad tehát teendője bőven.
És nem kell az ódon Delphoi jósaihoz vagy egy szebb jövőben kitartóan bízó bonchoz fordulni, hogy megjövendöljük: Japán továbbra is rákényszerül a gazdasági-kereskedelmi nyitásra. Jövőre hosszas állami ünnepségsorozattal új császárt ültet a trónra. 2020-ban föltehetően újabb sikeres olimpiát bonyolít le, majd – ha minden jól megy –öt évvel később űrturistával képviselteti magát a Hold körül. Eközben változatlan természeti fenyegetések, földrengések és cunamik egyik gócpontjaként, fegyelmezett fenyegetettségben kell élnie. De lassan csökkenő és elöregedő társadalmuknak a tetterős külföldiek érkeztévelsem kell rettegnie a nacionalista hagyományőrzők rémálmától, a „fölhigulástól”. Nyugtathatják magukat a régi japán igazsággal: a bonc vagy az orvos csak jobb lesz attól, hogy korosodik.
BENDA LÁSZLÓ
