Határozott gyerek voltam. Marokkóban jártam óvodába, szüleim ott dolgoztak akkoriban. Az első nap toporzékoltam, hogy beszéljenek velem magyarul, mert az a „rendes” nyelv. Akkor még a „vagy-vagy” korszakomban voltam. Az „és” fontosságát csak később tanultam meg. Egy idő után természetessé vált, hogy ott csak az „és” működhet. Az óvodában a francia nyelv a nyerő, otthon meg a magyar. És mind a kettő tökéletes, a maga helyén…
Amikor fiatalon áldott állapotba kerültem, szüleim féltettek: vagy tanulás, vagy gyerek. Nem fogom bírni a kettőt együtt. Én mindkettőt akartam. Végiggondoltam a vizsgáimat: decemberre voltam kiírva, így a szülés előtti időpontokra még be tudtam tenni három vizsgát, hármat pedig januárra. Bevált. Nem kellett halasztanom és sikeresen diplomáztam.
Amikor mostanában arról faggatnak, hogyan bírtam három gyerekkel karriert építeni és otthon is helyt állni, mindig csak annyit mondok: szívesen válaszolok, ha ezt a kérdést a férjemnek is felteszik. És minden férfinak, ahol gyerek van a családban. Mindent meg lehet oldani, de a „vagy-vagy” szópárt el kell felejteni. A három gyerek és a karrier remekül megfér egymás mellett, ha csapatmunka van a családban is.
Egyébként sem mondhatnám, hogy engem bármilyen hátrány ért volna azért, mert nő vagyok. A szokásos megjegyzések – „ahhoz képest, hogy nő…”, „nő létére nem is teljesít rosszul” stb. – leperegtek rólam, hidegen hagytak. És ha az ember nem érzékeny az ilyen lekezelő megjegyzésekre, akkor egy idő után elmaradnak, nem érnek célt.
Az utóbbi időben gyakran hallok arról, hogy vagy a karrier, vagy a küldetés. A kettő együtt nem megy. Miért ne menne? Miért ne választhatna az ember olyan munkát, amiben örömét leli, amivel úgy érzi, jobbá teszi a világot, vagy legalábbis a környezetét, és közben lépdel felfelé a karrierlépcsőn? Ugyanez a véleményem a „work-life balance” sulykolásáról is. Nálam ez nem létezik. Illetve nagyon is létezik, csak nem úgy, ahogy a sokan értelmezik. A munka és az élet nem válik élesen ketté. Hogy is válhatna? A munkám az életem része, nem tudom méricskélni, mennyit dolgozhatok ahhoz, hogy az „előírt” egyensúly meglegyen. Néha a magánélet kerül túlsúlyba, néha a munka. Nálam ez így van egyensúlyban.
Mindenki másként működik. Humánfejlesztő szakemberként cégvezetőknek azt tanácsolom, amikor dilemmákkal találkoznak, felejtsék el a „vagy-vagy” szópárt, használják minét többet az „és” kötőszót. Ez igényel némi kreativitást, és odafigyelést, de nagyon megéri. Bevonó vezetők legyenek és döntésképesek is egyben, úgy, ahogy a helyzet megkívánja. Vagy értékesítési területen felmerülő kérdés: az ügyfél, vagy a cég érdeke kerüljön prioritásba? Itt is káros lenne a „vagy-vagy” páros…