Büszkeség és hiúság

Csík Klára

Az emberi kapcsolatok számomra nagyon fontosak. Olyan munkatársaimmal is tartom a kontaktot, akikkel 30 évvel ezelőtt dolgoztam együtt. Igyekszem a fiatalabb generációkat is összetartani, akikkel multi környezetben ismerkedtem meg. Szervezem, csinálom, ebéd, vacsora, extra találkozók és mindig tanulok valamit az ismerősökkel töltött időben.
A telefon már más történet. Nem tudok órákat táv beszélgetni, mert fontos számomra a személyes kapcsolat, az arc, a testbeszéd. Nekem a telefon csak egy hírforrás, rövid, célratörő dialógusok színtere, az ügyintézés terepe, melyen keresztül egyeztethetem a személyes találkozókat.
Mostanában érdekesen alakulnak a dolgok. Több hívást kaptam olyan emberektől, akiknek közös ismerősünk ajánlotta, hívjon fel engem, majd én segítek. Telefonon.
Így történt egyik este is. Csörgött a mobil és egy ismeretlen hang jelentkezett.
Elmondta, ki által jutott el hozzám és a tanácsomat kérte egy konkrét esetben.
Felvázolt egy munkahelyi szituációt, mely szerint másnapra válaszolnia kell arra, hogy elvállal-e egy alacsonyabb pozíciót, mely több munkát jelentene, kevesebb pénzért vagy inkább álljon fel és keressen másik lehetőséget.
Nehéz helyzet. Aki már jó ideje dolgozik, a déjà vu érzése kaphatja el, azaz a „velem már valamikor hasonló történt” gondolat. S rögtön az is eszembe jut, mit kell elsőként mérlegelni. Ez pedig az, hogy mit veszélyeztet az állás elvesztése. Ezért a lényegre kérdeztem: hány gyereke van? Kettő – hangzott a válasz. Akkor miről beszélünk? - feleltem. Nem kérdés, hogy most igent kell mondani. Utána lehet gondolkodni a megfelelő stratégián.
Nagy baj lenne, ha ilyenkor is működésbe lépne a magyar virtus, „majd én megmutatom” felkiáltással. Ez olykor hasznos, jó, ha vállaljuk a kockázatot, ha belevágunk olyan helyzetbe is, aminek a következményei nem mindig kiszámíthatóak és mégis sikeresek lesznek. Sokszor azonban az ellenkezője következik be. Ezzel számolni kell!
Máskor egy ilyen munkahelyi szituációban megsértődünk: „velem ezt nem tehetik meg ! Én ennél többet érek!” – puffogunk magunkban. Megtehetik. Ennél többet is. S kiderülhet: a hiúság és a büszkeség a munkahelyen nem kifizetődő jellemvonás.
Persze, akadhat olyan helyzet, amikor ki kell állni saját magunk ért, érdekeinkért. De tudni kell, hol a határ. Aki zsigerből dönt, s nem számol a holnappal, pórul járhat. Még a mai munkaerő-hiányos piacon is hoppon maradhatunk, s akár több hónapba is telhet, amíg megfelelő állást, megfelelő pozíciót találunk. Az egzisztenciális megközelítés, a józan mérlegelés létérdek, mivel a számlákat minden hónapban fizetni kell és ehhez folyamatos jövedelem, megtakarítás kell. Ez racionálisan végiggondolható, megérthető döntési kényszer.
A lelki okokkal már nehezebb a helyzet. „A velem így ne bánjanak” gondolat rossz közérzethez vezet, ami állandósuló stresszt idézhet elő. Ez pedig testi-lelki betegséghez is vezethet.
Mi tehát a jó megoldás? – egyénenként változó. A kivárás, a kompromisszum, vagy mondhatjuk úgy is, a megalkuvás időhöz juttat bennünket. Ez fontos, ha döntésünknek súlyos egzisztenciális következménye is lehet. Ezért inkább az mondható, hogy a hirtelen döntés munkahelyi szituációkban későbbi megbánáshoz vezet. Ilyenkor pedig visszaút általában nincs.
Így év vége felé sok cég ad értékelést a munkatársaknak, melyből megtudható, van-e, lesz-e helyünk továbbra is a szervezetben. Garancia persze semmire sincs. Megtörtént már, hogy bár valaki kiváló minősítést kapott, pár hét múlva átszervezték a céget és megszűnt a pozíciója. Ezzel nincs mit tenni, csak tudomásul venni. A változás-változtatás ma már életformává vált.
Mondják, a magyar ember nem szereti a változást. Ugyan már, ki szereti? - kérdezhetnénk. Hogy mi ebben az élen járunk? Nálunk a komfortzóna megőrzése mindennél fontosabb? Minden úgy jó, ahogy van, mi szeretjük az állandóságot, mert az biztonságos.
Lehet, hogy így van. Ám a változás minket is elér. Ha máskor nem, az életkor előre haladtával biztosan. A változás nem állítható meg, nem blokkolható, a saját életünkben sem. Érdemes hát időről időre átgondolnunk, mi a fontos számunkra, mi az, amit szeretnénk megőrizni, s mi az, amin egy-egy sorsfordító esemény hatására hajlandók vagyunk változtatni, ami néha saját korábbi életszemléletünk bírálatát is jelentheti. Ez rosszul eshet büszkeségünknek, hiúságunknak, de jól jöhet egy jobb élethez. És ez a fontos, nem?

Csík Klára képe
suszt máté képe
suszt máté (nem ellenőrzött) say: válasz

Nekem az emberi kapcsolatok mellett a hagyományok is fontosak lennének, ezért sokat töröm a fejem, hogyan lehetne, hogy tudnának ebből emberek megélni vagy hogyan lehetne ezt a területet támogatni: Itt van például a szegedi papucs: https://www.youtube.com/watch?v=IOryeRPwuTo

Kérjük, mondja el a véleményét