Mi történt velünk?

Mi történt velünk?

Először is elnézést kell kérnem az olvasóktól, ha a cím netán többet ígér, mint amennyit nyújtani tud. Mentségemre szolgálhat, hogy a címet a szerkesztők adták. A helyzet sajnos az, hogy nem tudok egyértelmű és világos magyarázatot adni arra, hogy mi történt: pontosabban miért történt az, hogy a magyar gazdaság az elmúlt másfél évtizedben folyamatosan lemaradt nem csak a régiós versenytársainkhoz viszonyítva, amelyek messze elhúztak mellettünk, hanem saját korábbi teljesítményéhez képest is.
Számos kitűnő szerző próbálta már megtalálni annak az okát, miként történhetett meg, hogy az 1990-es években még a legjobb teljesítményt nyújtó ország egyre hátrébb sorolódik a régiós versenyben. Ha csak a Visegrádi Négyeket (V4) vesszük alapul, az egy főre jutó nemzeti összterméket (GDP-t) tekintve, a 2000-es évek elején Magyarország még Csehország mögött a második helyen állt, majd Szlovákia már a 2000-es első évtized második felében gyorsan elhúzott mellettünk, az elmúlt években rendkívül gyors növekedést produkáló Lengyelország pedig éppen idén fogja végleg maga mögött hagyni a magyar gazdaságot.
A magyarázatok egy része történelmi okokban, a szocialista rendszer speciális magyar vonásaiban véli felfedezni lemaradásunk okait. (Van, aki még régebbi korokba nyúl vissza, a társadalmi széthúzás történelmi gyökereiben keresve az okokat, de én itt nem szeretnék visszamenni Werbőczyig). Ami a szocialista rendszer örökségét illeti, a szerzők azt szokták kiemelni, hogy a folyamatosan kiskapukat kereső, a „semmi sem teljesen olyan, mint amilyennek mondják” rendszer a magyar vállalkozókat arra tanította, hogy továbbra is kiskapukat keressenek, kvázi teljesítményt nyújtsanak, megmaradjanak a vgmk-k szintjén, mind méretben, mind technológiában, tudásban. Nehéz eldönteni, mennyi az igazság ebben a magyarázatban, mindenestre a rendszerváltáskor a legtöbb elemző azt gondolta, hogy ez a szemlélet éppenséggel előnyös lesz a magyar gazdaság számára. Azaz, a magyar vállalkozá¬sok csirája már a rendszerváltás előtt megjelent, ami kellő tapasztalatot és tudást nyújt a hazai menedzserek számára, hogy vállalkozásukat, most már teljesen szabad, piacgazdasági terepen tovább gyarapítsák. Tudjuk, hogy jellemzően nem ez történt, miközben persze tucatjával, sőt akár több-százas nagyságrendben is lehet olyan vállalkozásokat említeni, amelyek a 90-es évek elejei, sőt akár a 80-as évek végi indulástól mára virágzó közép- vagy nagyvállalattá nőtték ki magukat. Ezek azonban sajnos nagyon kevesen vannak ahhoz, hogy a magyar gazdaság igazi húzóerejét jelentsék.
Van a magyarázatoknak egy másik dimenziója, amely a rosszul végrehajtott privatizációban látja lemaradásunk okát. Tény, hogy számos olyan nagy-múltú és nagy hagyománnyal rendelkező vállalat ment tönkre ebben az időben, amelyet talán türelmesebben, nem annyira szigorú csődtörvénnyel meg lehetett volna menteni, de az alapvető problémát, a tőkehiányt ez sem oldotta volna meg. Persze, lehetett volna az ekkortájt létrejött tőzsdét nagyobb arányban használni a tőkeszerzésre, egyes vállalatokat a tőzsdei bevezetéssel megmenteni, de nem szabad elfelejteni, hogy a magyar gazdaság óriási adósságállománnyal kezdett neki az új rendszer építésének. Akkortájt pedig olyan szemlélet és várakozás uralkodott, hogy az elvesztett vállalatok helyett majd újak keletkeznek, hiszen ez a piacgazdaság rendje. Keserű tapasztalat, hogy ez nem így történt. Ami pedig az iparunk hagyományos zászlóshajóira vonatkozó nosztalgiát illeti, nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy ezek a szocialista rendszerben egy zárt gazdaságban, a KGST-rendszerben működtek, és miközben valóban születtek jelentős technikai eredményeik, szabadalmak, újítások, nem tudjuk, hogy vajon a piacgazdasági működési ismeretek tekintetében, mint menedzsment, marketing, értékesítés stb. is megállták volna a helyüket.
De ha az ezredforduló utáni időszakot tekintjük át, azt mindenképpen megállapíthatjuk, hogy az elmúlt másfél évtized gyakran változó gazdaságpolitikája korántsem kedvezett a vállalatok működésének. Az üzleti szféra legfontosabb eleme a stabilitás és kiszámíthatóság, ami ebben a 15 évben nem adatott meg a magyar vállalkozásoknak. Valószínű, hogy nem lehet mindent a gazdaságpolitikai hibákkal magyarázni, az azonban biztos, hogy a kaotikus üzleti környezet akadályozta a magyar vállalkozások hosszú távú tervezését és bizalmát, ami a beruházások és ennek következtében a növekedés egyik fontos feltétele lenne.
A 2000-es évek közepén az állam viharos eladósodása, majd az ezt követő következetlen és átgondolatlan államháztartási kiigazítás okozott törést a vállalatok gazdálkodásában (ad hoc adóemelések, az állami kereslet hirtelen csökkentése, stb.). A 2007-10 közötti állami konszolidációs intézkedésekkel nem csak az volt a baj, hogy nem volt egy világos és követhető pálya arról, hogy mit szándékszik cselekedni a kormány, hanem a gazdaságpolitikai intézkedések csöpögtetve, ötletszerűen következtek be. Holott minden államháztartási kiigazítással foglalkozó elemzés egyetért abban, hogy azok az állami konszolidációk lehetnek sikeresek, amelyek hitelesek, világosak, ezáltal el tudják hitetni a gazdaság és társadalom szereplőivel, a vállalatokkal és háztartásokkal, hogy a kiigazítás oltárán hozott áldozat meg fogja hozni a gyümölcsét. Azaz, az áldozat, a jövedelemcsökkenés általában nem úszható meg az állami megszorítások következtében, a siker alapvető záloga azonban a bizalom. Nos, a 2000-es évtized végén bizalomról enyhén szólva sem beszélhettünk. A rosszul menedzselt állami konszolidáció következtében pedig a 2008-2009. évi globális gazdasági és pénzügyi válság rendkívül legyengült állapotban érte a magyar gazdaságot, aminek hosszan ható negatív következményei lettek.
2010 óta új gazdaságpolitikai rendszer működik, amelyet az erőteljes állami beavatkozás, váratlan és gyakran személyre szabott törvénykezés, a piacok politikai szempontú újraelosztása jellemez. A vagyonok és piacok bizonytalanná válása pedig érthetően elveszi a vállalkozások kedvét a növekedéstől, hiszen senki sem érzi magát biztonságban. A vállalkozó soha nem tudhatja, hogy holnap nem születik-e olyan törvény, amely éppen az ő vagyonát, tulajdonát és/vagy a piacát veszi el tőle ennek az újraelosztási rendszernek a keretében.
Az udvariasan „irányított közbeszerzésnek” nevezett jelenlegi közbeszerzési rendszert a győztesek kormány általi kinevezése jellemzi. Amikor aztán a kormány által korábban kivételezett vállalkozók valamilyen oknál fogva kegyvesztetté válnak, minden állami megrendelésből kizáratnak. Mindez azt az üzenetet hordozza a vállalkozók számára, hogy bármikor bármi, vagy akár annak az ellenkezője is megtörténhet.
Ez elsősorban a kis-közepes (100-250 fő körüli) vállalkozásokat teszi különösen sérülékennyé. A kicsik ugyanis azt remélik, hogy el tudnak bújni az állami látókör elől, és ezért igyekeznek is kicsik és láthatatlanok maradni, a nagyok pedig elég erősek ahhoz (talán), hogy meg tudják védeni a tulajdonukat és a piacaikat. A közepesek azonban sem elbújni, sem védekezni nem tudnak.
A belföldi tulajdonú vállalatok „helyzetbe hozása”, amely a jelenlegi gazdaságpolitika deklarált célja, önmagában előremutató és szükséges lenne. Ha azonban ez etikátlanul illetve személyre szabott törvénykezéssel megy végbe, a helyzetbe hozottak pedig egyértelműen egy politikai körhöz kapcsolódnak, akkor az átlagvállalkozó nem érzi ennek az irányzatnak az előnyeit, hanem inkább hátrányait szenvedi el.
Az új rendszer intézkedései gyakran a piaci logikát és a racionalitást is nélkülözik. Ilyen volt például az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetése és az alacsony keresők minden adókedvezménytől való megfosztása. Ez a háztartások fogyasztását jelentős mértékben csökkentette 2012-ben, miközben a háztartások már a 2006-10 közötti kiigazításban is jelentős áldozatokat hoztak. Így történhetett, hogy a lakossági fogyasztás volumene az elmúlt pár év növekedése után 2017-ben fogja elérni a 2007. évi volumenét. Ez pedig a gazdasági növekedés ütemét is visszafogta, miközben hátrányos volt azoknak a belföldi vállalatoknak a szempontjából, amelyek elsősorban a hazai piacon értékesítik a termékeiket és szolgáltatásaikat.
Ez történt velünk, bár nem tudom, hogy ez elegendő magyarázat-e arra, miért tartunk ott, ahol tartunk.

Palócz Éva képe

Kérjük, mondja el a véleményét