Október elején egy ismerősöm malomavató ünnepségre hívott meg a Békés megyei Kunágotára. Utoljára a kilencvenes évek elején jártam ezen a vidéken, akkor, amikor indulatokkal teli, ádáz politikai küzdelem folyt a földekért és a szövetkezeti vagyon felosztásáért az egyénileg gazdálkodni akarók és a nagyüzemek között. Nagylakig az új autópályán mentem, s jó érzés volt nézni a verőfényes őszi napsütésben a gondosan megművelt földeket, a nagy termést ígérő kukoricatáblákat. A főútról letérve még vagy 5-6 kisebb településen haladtam át az avatás helyszínéig, érintve többek között Csanádapácát, Pitvarost és Mezőhegyest is. Bevallom őszintén megdöbbentett a települések állapota. Mindenütt az enyészet, a pusztulás jelei: düledező házak, üresen álló porták, műveletlenül hagyott kertek, bezárt üzletek, a kocsmákban csak idős, nyugdíjas korú emberek isszák a Borsodit.
Mezőhegyes hanyatlása különösen szembetűnő. A 20-30 évvel ezelőtt még virágzó mezőváros, mely méltán volt ismert kiváló ménesbirtokáról, vetőmagüzeméről, világszínvonalú tehenészetéről, most apokaliptikus képet mutat magáról. Leállt a cukorgyár, a világhírű nagygazdaságtól az állam elvette a földet, emiatt több száz jól képzett mezőgazdasági szakember elveszítette munkáját. E gazdasági vállalkozások egykoron "eltartották" a várost, melynek adóbevételi forrásai mára elapadtak. Honnét lesz itt pénz infrastruktúra-fejlesztésre, urbánus szolgáltatásokra, munkahely-teremtésre, a város újból élhetővé tételére?
Dél-kelet Békés rendszerváltozás óta tartó hanyatlását jól jellemzi, hogy a megyében bezárt az összes malom, a békéscsabai baromfi-feldolgozó, a konzerv- és mirelitgyár, felszámolták a Gyulai Húskombinátot, bezárták a sarkadi- és a mezőhegyesi cukorgyárat. A mezőgazdaságban két évtized alatt mintegy 30 ezer, az élelmiszeriparban közel 15 ezer munkahely szűnt meg a megyében, s nincs helyette más ágazatok által kínált munkalehetőség.
Ha körbenézünk az országban, hasonló hanyatlást látunk Dél-Baranyában, Dél-Somogyban, Nógrádban, Szabolcs-Szatmárban, Borsod-Abaúj Zemplén megyében, és sok más mikro régióban is. Becslésem szerint Magyarország mintegy 3200 településéből 700-800 a dél-békési falvakhoz hasonló hanyatlás jeleit mutatja: eladó elhanyagolt házak, üres porták, műveletlen kertek látványa rombolja az ott élők lelkét, ösztönözve a még ott élőket, a mozogni tudókat a település elhagyására.
A magyar falvakban és kisvárosokban üresen álló, vevőre, betelepülőre váró porták száma 120-150 ezerre taksálható. Szinte mindegyikükhöz tartozik kisebb-nagyobb kert, összesen mintegy 40-50 ezer hektár mezőgazdaságilag hasznosítható területtel. Intenzív zöldség-gyümölcstermeléssel és/vagy kisállattartással ekkora területen évente akár 100 milliárd forint értékű élelmiszert is meg lehetne termelni, ha volna rá akarat, munkaerő. A porták piaci értéke, a rajta lévő lakó- és gazdasági épületekkel még a mostani nagyon nyomott ingatlanárak mellett is 600-700 milliárd forintra tehető. Ez mind egyben a magyar nemzeti vagyon része is, amit nem szabadna veszni hagyni. Ha továbbra is ölbe tett kézzel nézzük az eseményeket, rövid időn belül települések százai juthatnak hasonló sorsra. A folyamat ugyanis megállíthatatlannak tűnik, mivel a mezőgazdaságban a következő évtizedekben még legalább 100 ezer munkahely fog megszűnni. A települési önkormányzatoknak e téren szinte nulla a mozgásterük. Pénzük nincs az elhagyott porták megvásárlására, rehabilitálására, munkahely-teremtő képességük pedig kimerül a közmunka kínálatban, amit viszont az állam finanszíroz, persze csak addig, ameddig van ilyen szándéka.
Mi lehet a megoldás? Véleményem szerint az államnak kellene egy Falu-újjáépítési Alapot létrehoznia, amely felvásárolná a vevőre nem találó és elhagyott portákat azokban a régiókban, ahol megfordíthatatlannak látszik az elvándorlás s látványos a leépülés. A helyi települési önkormányzatokkal együttműködve, egy átfogó település-rendezési program részeként a közmunkások és helyi építőipari vállalkozók bevonásával rehabilitálni lehetne e portákat. Lennének telkek, amelyek összevonásával vállalkozások telepítésére alkalmas ingatlanokat alakítanának ki, s lennének olyanok, melyeket felújítás után eladásra kínálnának fel - ki merem mondani - olyan bevándorlók számára, akik hajlandóak betelepülni, dolgozni a településen, vagy annak környékén. Biztos vagyok benne, hogy sokan jönnének szívesen akár Kárpátaljáról, Erdély távoli falvaiból, Bácskáról, Bánátról vagy a Kárpát-medence más tájairól. Kőművesek, ácsok, kovácsok, víz-gáz és fűtésszerelők ezrei hiányoznak a magyar falvakból, kisvárosokból, ahogy magam is tapasztalom. Engem az sem zavarna, ha történetesen más nemzetiségűek jönnének, legyenek ukránok, románok, szerbek, vagy horvátok. A lényeg, hogy újra belakják falvainkat, építkezzenek, dolgozzanak a jövevények, mint egykor tették eleink a svábok, rácok, tótok és horvátok betelepítésével. Ők munkájukkal már bizonyították, hogy jó döntés volt behívásuk, letelepítésük. Ne féljünk tehát a manapság merésznek tűnő, "unortodox" lépésektől, az országnak s különösen falvainknak szüksége van új éltető erőre!
Falu-újjáépítési alap kellene
