A COVID két felvonása között, egy „lélegzetvételnyi” szünetben rendezte meg Heimann Zoltán, feleségével, Ágnessel és fiával, a borvirtuóz ifjabb Zoltánnal immár a huszadik olyan estét, mely a bort és különböző művészeti produkciókat rendezte csokorba és nyújtotta gasztronómiai élvezetekkel egybekötve vendégeiknek. A bort, a jazzt kiegészítették egy kortárs képzőművészeti kiállítás alkotásai, mely válogatás a Völgyi- Skonda Kortárs Gyűjteményből a „Ki a szabadba” címmel, színes képeivel a közönséget a természetbe hívogatta.
„Nyomjátok még fiúk, játsszatok tovább!” – ujjongott és tapsolt a közönség egy szekszárdi pincészet teraszán, egy csillagos nyárvégi este a Sárik Péter Trió koncertjén, amikor a zenekarvezető szabadkozva úgy gondolta, nem „terheli” tovább a csapatot Bartók zenéjére játszott improvizációikkal. Az utolsó szám egyike az Allegro Barbaro parafrázisa volt, a hallgatóság akkor már az eseménynek otthont adó Heimann pincészet Barbár nevű borát kóstolgatva szinte tombolt, nem engedte le az együttest a színpadról.
Minden egyben volt aznap este. A csillagos augusztus végi égbolt, a pezsdítő zene, az inspiráló festmények. Ahogy Heimannék fogalmaznak, a minőségi borukhoz minőségi kultúrát kapcsolva minőségi élményt kívánnak nyújtani vendégeiknek.
Jazz a raklapokon
A jazz már jó ideje eljutott a hazai és a világ hangversenytermeibe is, de Sárik Péter és zenésztársai, Fonay Tibor és Gálfi Attila fantasztikus hangulatot tudott teremteni a borozgató, eszegető közönség körében is. Amikor a raklapokra épült színpadon úgy igazán beindult a koncert, abba maradt a poharak koccanása, a kés-villazörgés. A hangulat, a ritmus mindenkit magával ragadott.
Hogyan áll elő ez a varázslat? Erről beszélgettünk Sárik Péterrel a koncert után. „Mi hozzá vagyunk szokva, hogy a legkülönfélébb helyeken játsszunk. Nem a helyszín a lényeg, hanem a közönség nyitottsága, reakciója. Itt minden összejött!” – mondja Sárik Péter, aki zenekarával Magyarország egyik legnépszerűbb és legmeghatározóbb jazz zenekarává vált. Heimannék egy pécsi koncerten találkoztak velük, a döntés a közös rendezvényről hamar megszületett.
Miért Bartók zenéje állt a koncertjük középpontjában? „Több nagy klasszikus zeneszerző műveit, például Beethoven zenéjét is feldolgoztuk már, de Bartók áll hozzánk a legközelebb. Az ő zenéje magában hordozza a magyar és a Balkán kultúrájának őserejét, amin felnőttünk, amiben élünk, amit érzünk és értünk. Ő velejéig a mienk. Az elmúlt években a Zeneakadémia nagytermétől lepukkant jazz-klubokig rengeteg helyre elvittük ezt a műsort és mindenhol óriási hatása volt: Bukarestben tomboltak, Kapolcson táncoltak, Helsinkiben a visszafogott finnek a kezünket szorongatták, a hátunkat lapogatták. Persze, ehhez kellett a jazzesítés is és azáltal, hogy Bartók zenéjét átemeltük a mi műfajunkba, olyan helyeken, és olyan módon, szólal meg ez a muzsika, ami eddig elképzelhetetlen volt. Mi őszinték, gátlástalanok, néha vadak vagyunk a színpadon és nagyon fontos nekünk, hogy elragadjuk a közönséget.“
„Mi a közönséggel vagyunk”
Sárikék zenéje missziót is szolgál, a jazzt értő és szerető közönség körének tágítását. Az ízlésük nagyon tág spektrumot ölel fel, nyitottak mindenre. A „Jazzkívánságműsor” programukban, ha azt kérik, akár ABBÁ-t is jazzesítenek.
„Mi a közönséggel vagyunk. Azért megyünk a színpadra, hogy minden egyes alkalommal létrejöjjön a csoda, megszülessen az extázis. De persze van olyan is, hogy valakinek nagyon nem tetszik, amit csinálunk. Ezzel sincs baj, hiszen a jazz nem popzene. Arra biztatok mindenkit, ha nem érzik jól magukat egy koncerten, nyugodtan álljanak fel és menjenek haza. Ha viszont bejön nekik, amit csinálunk, akkor tapsoljanak, doboljanak a lábukkal, és ha úgy tetszik, énekeljenek velünk – ez az igazi, ősi jazz lényege. A Heimann esten ez mind bejött!”
Sárik Péter a zenei tételek között pedig mesél, magyaráz, bíztatja a közönséget – lebontja azokat a falakat, melyeket mesterségesen húznak fel az „úgynevezett” felkentek a közönség és a kultúra között. Ezek a falak omlottak le a kiállítás és a nézők között is, ahogy a galériák zárt világát elhagyva illeszkedtek abba a miliőbe, melyet ez az összkulturális környezet adott.
„A közönséggel való kapcsolódáshoz elengedhetetlen, hogy beszéljek, meséljek, néha vicceljek a színpadról. A komolyzenei, de már sajnos a jazz-koncerteken is viselkedni kell, mi meg pont ezt nem szeretnénk. Nekünk kell az emberek őszinte jelenléte, szeretete. Nálunk bármikor lehet tapsolni, énekelni, akár bekiabálni, a „művész urak” nem fognak kizökkenni, csúnyán nézni, sőt. Ráadásul sokat segít, ha kicsit mesélek az elhangzó művekről, mint ahogy egy múzeumban is fontos a tárlatvezetés, hogy jobban megértsük, közelebb kerüljünk a kiállítás tárgyaihoz, ne csak egymás mellett sorjázó képeket, tömött vitrineket lássunk, melyektől lassan megfájdul a fejünk.”
– mondja Sárik Péter.
„Megmámorosodtak az élménytől”
A jazz különleges műfaj, bár sokan először találkozva vele, idegenkednek, félnek, hogy nem értik. Pedig ez az a stílus, melyben leginkább megmaradt a spontaneitás. A jazz széles spektrumot ölel fel, tág teret ad az öröm és a bánat kifejezésének. Szemben a klasszikus zenével, ahol minden hangról hangra le van jegyezve, attól eltérni nem lehet, a jazz mindig az adott pillanatban születik, lényege az ösztönösség, az érzelmek szabad áramlása. Ez az áramlás sodorta magával a szekszárdi borozgató közönséget is.
A pandémia első hulláma alatt, a karantén idején hallani lehetett olyan megjegyzéseket, hogy ugye mennyire fontosabbak a földművesek, az anyagi javakat termelők, mint a művészek. „Aki így gondolja, próbáljon meg csak egy hónapig zene, irodalom, fotó, film, azaz teljesen kultúra nélkül élni! Nem fog menni! Az itteni est közönsége is ezt bizonyítja, végre kiszabadultak, személyesen élhették át a találkozást a művészetekkel – egyszerűen „megőrültek”, megmámorosodtak ettől az élménytől.”
Mint egy joghurt
A pandémia a kultúra területén felszínre hozta a művészi lét egzisztenciális kihívásait is. Sokan állítják, hogy a jazzből nem lehet megélni! „De bizony meg lehet, csak meg kell érteni, hogy ez is egy piac. A kollégáim nagy része rosszul lesz ettől, de tetszik, nem tetszik, mi is egy „termék” vagyunk. Olyan, mint egy joghurt – bármilyen furcsán hangzik is. Pont ugyanazok a szabályok vonatkoznak ránk is. Ha sikeresek akarunk lenni, alap, hogy nagyon finomak, egyediek legyünk, és fontos, hogy tudjanak rólunk, hogy meg tudjanak venni. Ki kell tűnni a többi joghurt közül. A mi területünkön persze ez sokkal bonyolultabb mint a joghurtok világában, nehezen, vagy egyáltalán nem mérhető a művészi produktum.”
Ebben a politikával átitatott, árkokkal szétszaggatott társadalomban felmerül-e a politikailag korrektség kérdése a zenében? „Én azt vallom, hogy művész ember ne foglalkozzon politikával” – hangzik Sárik Péter sommás válasza. Tizennyolc évesen Cegléden barátaival megalakították a helyi Fidesz szervezetet, lehetett volna akár képviselő is, de hamar rájött, hogy ez nem az ő világa. Ahogy mondja, akkor – „kipolitizálta” magát.
„Közhely, hogy a politika elválasztja, szembefordítja egymással az embereket. Mi pedig pont az ellenkezőjét szeretnénk. Van egy kedvenc képem, ami egy koncertünkön készült. Extatikus pillanat, tombol a közönség, egy férfi és egy nő egymás mellett ül és boldogan, fürödve a közös élményben, tele szájjal vigyorognak egymásra. Tudom, hogy nem ismerik egymást és tudom, hogy az egyik nagyon jobbos, a másik nagyon balos. Szerencsére ők ezt nem tudták egymásról. Ha tudták volna, máshová ülnek és nem jön létre ez a pillanat. Sajnos, most ilyen a világ, de én azt vallom, hogy a művészetnek egy más magasságban kell összefogni az embereket. A világ sokkal nagyobb és sokkal színesebb, mint innen látszik. Jó lenne, ha az emberek sokkal többet utaznának, hogy kívülről, messzebbről, más perspektívából láthassák a saját országukat. Úgy sokkal reálisabb lenne a kép és kevesebb a hamis illúzió.”
A művészet és az üzleti világ kapcsolatát nagyon fontosnak tartja Sárik Péter. Nem csak a művészek egzisztenciális szempontjai, szponzoráció illetve a vállalkozások megtérülése szempontjából. Minkét fél belső kultúrája, szemlélete formálódik pozitív irányban az együttes rendezvényeik, együttműködésük eredményeként. És közössé válik a közönségük, az ügyfeleik köre is! „És ez a legnagyobb profit!”
Üzleti gondolkodás is kell
Van Sárik Péteréknek egy programjuk, mely „Amit tudni akartál a jazzről, de sosem merted megkérdezni” címmel fut. „Az embereknek - még a legtöbb klasszikus zenésznek sem - nincs fogalma arról, mit is csinálunk mi jazz-zenészek a színpadon, mit jelent konkrétan az, hogy improvizálunk. Ezt persze szégyellik bevallani, de mi a ezekre az alkalmakra a résztvevőktől előre megírt, anonim kérdéseket várunk, így nem kell megjátszani magukat és mindent megtudhatnak, ami érdekli őket. Ezzel a programunkkal több céghez, bankhoz ellátogattunk. Nagyon gyorsan megteremtődött a „kockafejek” és mi, művészek között az összhang és remek rendezvények kerekedtek ki.”
Egy zenekart is hasonlóan kell vezetni, mint egy gazdasági társaságot, mondja a trió vezetője. „A gazdasági gondolkodást is el kell tanulnunk „kockafejű” partnereinktől. Ettől a zenei szakma túlnyomó része Magyarországon még nagyon távol áll. Például a legtöbben nem értik, miért nem tolakodnak a milliós szponzorok, hogy ránk, zenészekre öntsék a pénzüket. Nem tudunk a másik oldal fejével gondolkodni. Sajnos az, hogy valaki nagyon jól játszik, még nem elég a sikerhez, bármennyire is igazságtalan is ez. Az számíthat igazán figyelemre, támogatásra a vállalkozói világban, aki már legalább Európába kijutott, számottevő sikert és százezreket, milliókat el tud érni a zenéjével.
Kinyílt a világ, a legnagyobbakkal mérettetünk meg. Már nem érvényes, a ‘ha Amerikába született volna már világsztár lenne’ illúzió. Ha valaki valóban zseniális és a zenéjét felteszi a netre, szinte órákon belül világhírre tehet szert. Nem panaszkodni, hanem szívósan dolgozni kell! Jót, jól és minőséget kell alkotni, amit széles körben ismertté kell tenni”! A szekszárdi este ezt példázta.
Skonda Mária