A 90-es években a munkám miatt gyakran kellett Bécsbe utaznom. Néha vonattal. Egy ilyen alkalommal fülkés kocsiban utaztam, ahol rajtam kívül csak egy fekete bőrű fiú ült, a velem szembeni ülésen. Katonai gyakorlóruhát viselt, a csomagja egy óriási hátizsák volt, megtömve mindenfélével.
Egy darabig csak ültünk némán, én olvasgattam, majd szóba elegyedtünk. Kiderült, hogy amerikai katonaként Európában szolgál és egyik állomáshelyéről éppen a másikra tart. Szakmai ártalom, hogy minden ismeretlent a „fejvadász” szemével nézek, így hamar észrevettem, hogy testbeszéde feszültségről tanúskodik. Idegességét a beszélgetésünk is igazolta. Kiderült, még sohasem utazott egyedül Európában, csak angolul beszélt és minden idegen volt számára. Vonatunk késésben volt, ettől még feszültebbé vált. Németországba igyekezett, az oda tartó vonat azonban egy másik pályaudvarról indult. Így érkezéskor metróval át kellett mennie oda. El fogok késni! – hajtogatta. Nem vár meg a csatlakozás! Felugrott az ülésről, ide-oda járkált a kupéban. Ne izgulj, el fogod érni – mondtam, és elmagyaráztam, hol és hogyan vegye meg a metrójegyet, melyik vonalat válassza, milyen irányba menő szerelvényre üljön, és hogyan találja meg vonatát. Lassan, nyugtatóan beszéltem, megerősítendő, hogy nem lesz baj! És végre, fél órás késéssel befutottunk a Westbahnhofra. A katonám hátára kapta a zsákját és szélsebesen kivágtatott a fülkéből. Az ajtóból még visszafordult és a köszönés után arcán széles mosollyal visszakiáltotta: You are a wonderful person! – és elviharzott. Sose láttam többé, de a jelenet belém vésődött.
A minap egy fiatalemberrel találkoztam, aki alig tudta palástolni csalódottságát, elkeseredését. A cégét átszervezték, saját hibáján kívül elvesztette jól fizető állását, számtalan pályázatot küldött szerte-szét a potenciális munkaadóknak, de sok helyen válaszra sem méltatták. A személyes találkozások után fel sem hívták, hogy tájékoztassák a döntés eredményéről. Tanácsot kért. Készítettünk együtt egy gyors erősség-gyengeség analízist. Bátorítottam, megerősítettem a pozitívumaiban, felsoroltattam vele mi mindenben érzi jobbnak magát az átlagnál. És amikor elköszönt, jött a mondat: Ön egy csodálatos ember! És ekkor beugrott a néger katona.
Persze, nem gondolom magam sem csodálatosnak, sem különlegesnek. De abban biztos vagyok, hogy segíteni jó. Pénzzel is, tettekkel is, de a szavak erejét sem becsülném le. A támogatás nemcsak annak jön jól, aki kapja, hanem annak is, aki adja. A katona és az álláskereső biztosan már régen elfelejtették e találkozásokat. De bennem megmaradtak. Az ilyen pozitív visszajelzésekre az ember évtizedek múltán is jó érzéssel gondol. Köszönöm nekik, hogy emlékezhetek rájuk!