Bár 1984 óta a nyomdaiparban dolgozom, a rendszerváltás körüli pörgés engem sem került el. Egy erdélyi ügyvéddel addig-addig beszélgettünk, mígnem alapítottunk egy kereskedelmi vállalkozást, Transylkom néven. A két ország eltérő adottságainak kihasználására alapoztunk: ingeket varrattunk, sörös padokat és koporsókat készíttettünk Erdélyben. Tettük mindezt abban a reményben, hogy részben itthon, részben Németországban jó áron el tudjuk adni őket.
Azonban már rögtön a koporsónál bajok voltak, a német vevő által megjelölt méretnél néhány centivel rövidebb volt a mintadarab. Pontosítottunk, de hogy még elégedettebb legyen, az anyagot is kicseréltettük. Bükkfára. Tényleg jól sikerült az új modell, milliméternyi pontossággal stimmelt a méret is. Csak éppen olyan nehéz volt, hogy nem lehetett megemelni, így a vevő lemondott rólunk. A legyártott koporsókat elajándékoztuk, az egyikben sokáig virágok nőttek, még a régi nyomdánk székhelyén.
De akkor még ott volt a tarsolyunkban a sörpad-biznisz. Két mintát is megvettünk, szép hosszú asztalokkal, lehajtható padokkal. Ezeket kínáltuk megvételre Magyarországon, abban a reményben, hogy erre aztán lesz kereslet. Valamit nagyon rosszul csinálhattunk, mert vevőt sehogy sem találtunk. Lehet, hogy megelőztük a korunkat?
S hogy mi lett az ingekkel? Az ötlet itt is remek volt, nagyon jó varrodát találtunk, ahol például Pierre Cardin és Yves St. Laurent-modelleket varrtak, ráadásul sokkal alacsonyabb áron, mint itthon. A két feleség kiment Erdélybe, a kínálatból kiválasztottak két divatos modellt. Kértek belőle egy-egy teljes garnitúrát, s nagyobb tételre szóló megrendelést ígértek. Nekem tetszett az ing is, meg a szállítási feltételek is, a társam azonban drágállotta az árat. Ő is kiment Erdélybe, s a már megrendelt ingek helyett másik modellt választott, ami tényleg sokkal olcsóbb volt: a korábbi mennyiségnél hatszor többet kapott, ugyanazért a pénzért. Elégedett volt, nagyon. Ez az ing viszont senkinek sem kellett, a nyakunkon maradt, végül munkásruhának használtuk el őket.
És ha ennyi kudarc nem lett volna elég, még megfejeltük eggyel, mert a sok veszteséget szerettük volna valahogy minimalizálni. Egy nagyon „bennfentes” bukaresti ismerős ajánlott egy tuti üzletet: azt mondta, Bukarestben hiánycikk a jégkészítő gép. Ha vennénk egyet, elláthatnánk a követségeket, meg a szállodákat jéggel. A vállalkozás maradék pénzét ebbe fektettük: vettünk egy gépet, s kiküldtük vonaton Bukarestbe. Annyit tudunk, hogy a vonat megérkezett, a gépet levették róla, s utána mintha köd nyelte volna el. Nem tudjuk hová került, mi történt vele. Lehet, hogy ezzel a malőrrel tényleg egy remek üzletről csúsztunk le?
Nem kísérleteztünk tovább, a céget két és félévi működés után felszámoltuk. Tanulva a tapasztalatokból, én ma már beérem a nyomda kínálta vállalkozási kalandokkal is.