Éppen aznap történt, mikor nyomdába adtam a Beosztottból Szövetséges című könyvem kéziratát. Hazafelé beszaladtam vásárolni egy élelmiszerboltba. Emlékszem, jó sokat kellett sorban állni, mert az előttem lévő vásárló szerintem az éves nagybevásárlását tartotta aznap, és púposra pakolta a bevásárlókocsiját. Mikor sorra kerültem, még nem tudta visszarakni az összes termékét a kocsiba, így nem volt hely az én dolgaimnak. A pénztáros, egy ötvenes hölgy, elkezdte lehúzni az én termékeimet is, de mivel nem volt hova tenni, így gyorsan elkértem tőle és rögtön betettem a táskámba. Lecsippantotta az árut, én pedig azonnal elraktam. Folyamatosan, egymás után. Az egész olyan gyorsan és olajozottan haladt, mintha mindig is így csináltuk volna. Annyira hatékonyak voltunk a pénztáros hölggyel, hogy mondtam is neki, hogy „Milyen jó csapat vagyunk, szuperül csináljuk!”.
Sosem fogom elfelejteni a hölgy arcát. Megállt, rám nézett és ezt mondta, miközben konkrétan könnyes lett a szeme: „Nem is emlékszem, hogy mikor dicsértek meg utoljára.”
14 éve foglalkozom munkapszichológiával, közel 1000 interjút végeztem el vezetőkkel és munkavállalókkal, átéltem már egy-két dolgot, de ilyen őszinte és mélyről jövő szomorúságot csak nagyon ritkán tapasztaltam. Nagyon megérintett a hölgy őszintesége, hirtelen nem is tudtam mit mondani neki. Mikor magamhoz tértem, ennyit sikerült kinyögnöm: „Sajnálom, pedig megérdemelné.”
Ezután egy rövid párbeszéd kezdett kibontakozni:
- Tudja, milyen rossz, ha soha nem dicsérik meg az embert? Évek óta itt dolgozom, és soha nem kaptam elismerést a főnömtől – folytatta, kicsit megnyugodva.
- Tudom, mire gondol, éppen erről írtam könyvet – válaszoltam.
- Ön pszichológus?”– kérdezte érdeklődve.
- Olyasmi, csak én vezetőkkel igyekszem megértetni például a dicséretek fontosságát – próbáltam egy mondatban összefoglalni, hogy mivel is foglalkozom.
- Na, az én főnökömnek se ártana valami ilyesmi! – mondta, most már inkább ironikus mosollyal.
- Ami késik, nem múlik, lehet, hogy akkor majd felkeresem az üzletvezetőt – s ezzel le is zárult e kis közjáték.
Ez a kis történet azt bizonyította nekem, hogy nincsenek véletlenek. Hiszek abban, hogy az ember rögtön kap valamiféle visszacsatolást, ha jó irányba halad. Milliószor voltam már abban a boltban. Biztosan több tucatszor fizettem ennél a hölgynél, és éppen a könyvleadás napján zajlott le ez a párbeszéd. Egy olyan könyv leadásának napján, ami éppen arról szól, mennyire fontos a vezetői visszajelzés és a dicséret.
Azt az őszinte szomorúságot, ami a hölgy tekintetében volt, soha nem felejtem el. Sajnáltam, de megerősítette a hitemet, hogy bizony van még bőven tennivaló a vezetők szemléletformálása terén.
Kiemelés:
„Az egész olyan gyorsan és olajozottan haladt, mintha mindig is így csináltuk volna”