Felmondtam a munkahelyemen, ezzel hátrahagyva egy biztos és megszokott munkakörnyezetet, egy jól fizető vezérigazgatói állást. És már túl voltam egy befuccsolt, többmilliós veszteséget okozó, szakértelmemhez egyáltalán nem passzoló vállalkozáson is. Közben építkeztünk, bonyolult telektulajdonosi körrel és egy komolytalan kivitelezővel. Azt gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Lehetett. Feleségem elhunyt gyomorrákban. Alig múlt 40 éves. Három hónap alatt vitte el az extrém gyors, gyilkos daganat.
Másfél évtizede ennek, s ez a gyász, trauma életem eddigi legmegrázóbb időszaka volt. Egyedül maradni, két kisgyerekkel, éppen munka nélkül, egy építkezés kellős közepén… Feleségem minden szerepében példásan helyt állt, így hiányzott mindenhonnan: társként, feleségként, anyaként, a családi életünk főszervezőjeként. Azt éreztem, hogy őt is nekem kell pótolni, ami azzal járt, hogy erőn felül teljesítettem és hibákat követtem el. Nem is keveset. Nem hagytam megélni a hiányát, a rengeteg munkával és a sok pótcselekvéssel nem hagytam elég időt a gyászra, nem engedtem meg magamnak, hogy beszéljek a fájdalomról, csak titokban sírtam és lázadtam a helyzet ellen, nem engedtem ki magamból azt a gyötrelmet, ami emésztett. Szép lassan tabu keletkezett, ami a gyerekek számára is minta lett. Az egészséges gyászfeldolgozás helyett évekre konzerváltam a veszteségérzetet, ami csak nagyon lassan oldódott ki. Megoldásfókusszal nézve, mégsem az elkövetett hibák adják írásom apropóját, inkább a tragédia tanulságait szeretném megosztani.
Hogy mik ezek? Az első és legfontosabb: élni kell. A munka, a karrier nem takar be, nem gyújt romantikus vacsoránál gyertyát, nem ölel és nem is csókol meg. Szóval épp ezért élni kell. Élni a szeretteink és önmagunk kedvére – addig, amíg van rá lehetőségünk. Sokaknak, köztük nekem is, a munka és az azzal járó kihívások jelentik a Maslow-piramis csúcsát, az önmegvalósítást, de lenni kell ott még másnak is a munkán kívül. Dolgozni, hajtani megállás nélkül, hogy aztán még szebb ház, még nagyobb autó legyen? Minek, mi végre? A kisebben is megterem a boldogság, főleg, hogy nem a tárgyak, hanem mi magunk visszük bele a nyugalmat, az elégedettséget, a harmóniát.
A másik tanulság: senki sem pótolható. Úgy tenni, mintha helyettesíthető lenne, botorság. Meg kell hagyni a megüresedett helyét, hogy idővel és újra alakított szokásokkal, új emberek beszőjék az űrt, ami keletkezett. Tanulság az is, hogy a gyászról, a halálról beszélni kell, hogy a fájdalom megélhető, a könnyek megtapinthatók legyenek. Beszélni kell a gyerekekkel is róla, az ő nyelvükön, és hagyni kell, hogy megéljék a szomorúságot, amit a gyász okoz. Felelős szülőként bármennyire is akarjuk, nem tudjuk helyettük hordozni a fájdalom súlyát. Tanulság az is, hogy bár a maximalizmus messzire visz, csak az a kérdés, hogy hová? Valóban a tökéleteshez akarunk eljutni, vagy érdemes megállni és megelégedni az elég jóval. És egyáltalán nem az utolsó tanulság, hogy az egészség mindenekelőtt…
A családom szerint, amit biztosan jól csináltam, hogy nem adtam fel. Maradtam az elérhető és szerető, a biztonságot jelentő apa, és megelégelve a családi, érzelmi és anyagi veszteségeket, újra definiáltam magam, ki vagyok, mit is szeretnék az élettől. Hamarosan egy olyan új feladat talált rám, amit a korábbi, jól működő, minőségi emberi kapcsolataimnak köszönhettem. Komoly felelősséggel járó munkám van a nemzetközi acélkereskedelem területén, amit azóta is szívvel-lélekkel végzek. Oly módon, hogy az időközben újraszerveződött családommal együtt immár tudom: a munka mellett van még egy nagyon fontos felelősségünk: ÉLNI. Igen, így nagybetűvel, hogy jobban emlékezzek, emlékezzünk rá.