Jelenlegi hely

Targoncát vezet a csokornyakkendős főnök

Pető Ernő, a Kínai-Magyar Kereskedelmi Kamara elnöke
Pető Ernő, 365 üzleti történet 2.
„Kinevezésemkor tudomásul vették, hogy kaptak kívülről egy öltönyös vezetőt, de éreztem, hogy nem fogadtak el főnökként”

 

A szakmában maradva, „átültem” az asztal másik oldalára. Logisztikai szolgáltató cégtől 2000-ben átigazoltam a MOL-hoz, belső szolgáltatónak. Rögtön belecsöppentem egy átszervezésbe. A napi munkám mellett projekt feladatként kaptam, hogy két, szakmailag egymással ellentétes érdekeket képviselő egységből (a készletgazdálkodás és a raktározás) a korábbinál hatékonyabban működő szervezetet alakítsak ki.

A közvetlen főnököm Budapesten jelölte ki az irodámat, de én átkértem magam Százhalombattára. Oda, ahol a közvetlen munkatársaim nagy része dolgozott, ahol a két, átszervezéssel érintett egység is volt. A MOL akkori dolgozói, akiknek nagy része még az OKGT-ből (Országos Kőolaj és Gázipari Tröszt) került át, összeszokott, összetartó csapatot alkottak. Kinevezésemkor tudomásul vették ugyan, hogy kaptak kívülről egy öltönyös vezetőt, de éreztem, hogy nem fogadtak el főnökként..

Az első héten alá kellett írnom a százhalombattai központi raktár korszerűsítésére vonatkozó több tízmillió forintos kivitelezési szerződést, amelynek része volt két raktárépület egybe nyitása, úgy, hogy mindkét helyen biztosítani kellett a targoncák közlekedését, átjárhatósággal. A két raktár között 40-45 cm szintkülönbség volt. Egy hónap múlva a munkaidő végén már indultam volna haza, amikor fényt láttam a raktárvezető irodájában és a raktárban is, ahol az átalakítást végezték. A raktárvezetővel bementünk megnézni, hol tart a kivitelezés. Éppen a targoncák közlekedését biztosító átjárót készítették, a szintkülönbséget egy kis emelkedővel egyenlítettél ki. Az átjárót túl rövidnek és meredeknek láttam. Viszont a több évtizede a MOL-nál (OKGT-nél) dolgozó raktárvezető és a kivitelező cég művezetője egyhangúan állították, a targoncák rendben tudnak majd közlekedni. Megkértem az egyik targoncást, hogy tegyen 5-6 üres raklapot a villákra és adja át nekem a gépet. Évekkel korábban ugyanis pusztán kíváncsiságból letettem a targoncavezetői vizsgát...

Levetettem a zakómat és fehér ingben, csokornyakkendőben (már akkor is azt hordtam) felültem a gépre. Addigra már a raktárban dolgozó több dolgozó is odajött, kíváncsian a fejleményekre. Kicsit megemeltem a villákat és elindultam az átjáró felé. Az első kerekek még el sem érték a friss betont, a villák már is „felültek”, a raklapok átrepültek a másik épületbe. Leszálltam, visszakértem a zakómat, elköszöntem a kollégáktól. A raktárvezetővel eljöttünk. Nem beszéltünk a történtekről.

Másnap 8 órakor volt a szokásos heti vezetői értekezlet. Az elsők között érkező két kolléga (köztük az említett raktárvezető) így köszönt: „Szervusz, főnök! A megbeszélés után mehetünk megnézni az új átjárókat!” Ekkor éreztem úgy, elfogadtak, sőt befogadtak!