Könnyű volt nektek! Ma már telített a vállalkozói piac, a lapokat leosztották, szinte nincs is olyan terület, ahova egy kezdő vállalkozó betehetné a lábát! Mindenhol nyüzsögnek a már sok éve ott lévő kisebb-nagyobb cégek! – egyik fiatal ismerősöm fakadt ki így nemrégiben.
Pontosan értettem, mire gondolt. Hasonló helyzetben voltam én is 2000-ben, amikor húsz évesen elkezdtem dolgozni. Tíz évvel voltunk a rendszerváltás után, ami soha vissza nem térő alkalmat jelentett a vállalkozó szelleműeknek. Úgy gondoltam, ilyen az életben csak egyszer van, én már erről lecsúsztam. Beletörődtem, és ráálltam egy „önfenntartó üzemmódra”, azaz annyi pénzt akartam keresni, amiből én, s majd a családom kényelmesen megél. Így ment ez nyolc éven keresztül, a tervemet sikeresen teljesítettem, a cégemet felépítettem, s nem akartam sehová kitörni, betörni, mert úgy gondoltam, úgy sem lehet. Minek erőlködnék akkor fölöslegesen?
2008-ban azonban történt valami. Igen, a válság szele megérintette az ingatlanközvetítői szakmát is. 2009-ben viszont már nagy pusztítást végzett. Csak néztem, hogy nagy cégek tulajdonosai bepánikoltak, s amit csak lehetett, kezdték kimenteni a vállalkozásból. Összehúzták magukat, visszavettek a sebességből, túlélésre rendezkedtek be. Akkor átvillant az agyamon: lehet, hogy most jött el az én időm? Mégis kaptam egy különleges esélyt arra, hogy kitörjek az „önfenntartó üzemmódból”, ami egy idő után – valljuk be – kissé unalmassá vált, fásulttá teszi az embert?
Figyeltem a pánikot, és nagyon gyorsan taktikát váltottam: felmértem az összes anyagi forrásomat, és elkezdtem befektetni. Akkori barátnőm – ma feleségem – próbált lebeszélni, hogy szembe menjek az árral. Tételesen felsorolta, mit miért nem szabad meglépnem. Pont azokat említette, ami nekem fontos volt. Új irodák, új emberek, expanzió. Egészen 2014-ig úgy éreztem magam, mint a viccbeli őrült az autópályán. (Rádióhír: Vigyázat! Egy ember a forgalommal szemben közlekedik. Dehogy egy- így az őrült-, mindenki!)
Akkor aztán mások is váltottak, és elkezdtek újra fejleszteni. Addigra azonban már ötéves előnyben voltam. Ha piacvezetők még nem is lettünk az ingatlanközvetítésben, de az első ötben biztosan benne vagyunk. Minden bejött, amiről a feleségem le akart beszélni. Némi túlzással, ma már szinte „szokásjog” lett a családban: ha ő valamit fejlesztésre javasol, azt nem szabad meglépni. Amiről lebeszél, ott érdemes lépni. Ha kételkedik, biztos lehetek a dolgomban…
Vagyis: a mai fiataloknak sincs veszve semmi sem. Tanuljanak, dolgozzanak, szerezzenek munkatapasztalatot, és nyissák ki a szemüket. Ha nagyon akarják, egyszer felfedezik az ő soha vissza nem térő lehetőségüket. Lesz ilyen, a történelem már csak ilyen. Ismétli önmagát.