Jelenlegi hely

Pánik a repülőtéren

Máté Szilvia, a BD-Expo Kft. tulajdonos-ügyvezetője
Máté Szilvia, a BD-Expo Kft. tulajdonos-ügyvezetője
„Rohantunk. Körömcipőben-tűsarkúban, kiskosztümben. Izzadtan, zihálva értünk oda.”

 

Nemzetközi vásárokkal foglalkozom.  Sok mindent megéltem, de még mindig érnek meglepetések. Most például a járvány idézett elő olyan helyzetet, amire még nem volt példa az életemben. Nincsenek vásárok. Se szakkiállítások. Eltűnt a korábbi, nyüzsgő életem. S nem látom, mi lesz a vége… Nosztalgiázom. A múltból merítek erőt. 

Évekkel ezelőtt a düsseldorfi repülőtérről hazafelé készültem. Túljutottam mindenfajta biztonsági ellenőrzésen, már a beszállókapunál vártam, mikor mondja be a hangosbemondó, hogy indulhat a beszállást. Nem mondta be. Ehelyett vészjósló hangon, több nyelven is elkezdte ismételni, hogy azonnal hagyjuk el a terminált, mindenki menjen ki az épületből. Egy nem azonosítható gép engedély nélkül szállt le. Hozzátette: nincs veszély… Persze, hogy pánik tört ki, mindenki az ajtó felé rohant…

Mi, néhányan a magyar utasok közül, nem így tettünk. Mindenféle illetékes embernek próbáltuk elmagyarázni, hogy a mi gépünk mindjárt indul, mi nem kifelé mennénk, hanem inkább a gépre fel. A biztonsági emberek azonban minket is kitereltek. A várócsarnokba. Oda, ahonnan másfél órával korábban elindultunk, ahol már az újabb gépre várakozók is sorakoztak. Tömeg, pánik, tumultus, lökdösődés, hangos kiabálások. Ismét próbálkoztunk, ezúttal a bejáratnál: mi már túlestünk mindenfajta biztonsági ellenőrzésen, ne kelljen már újra sorba állnunk. Kellett. Kezdődött minden elölről. Közben ugyanis kiderült, csak egy ártalmatlan leszállásról volt szó: a gépnek elromlott a rádiója, ezért inkább a kényszerlandolást választotta. Kapcsolat híján igazolni se tudta magát, és engedélyt se kérhetett.

Ez bennünket már egy cseppet sem érdekelt. Csak arra tudtunk gondolni, hogy ha nem sietünk, lekéssük a gépet. Tolakodva próbáltunk előbbre jutni. Amikor ismét az indulási teremben voltunk, kiderült, a budapesti gépre a folyosó túlsó végén van a beszállás. Rohantunk, körömcipőben-tűsarkúban, kiskosztümben. Izzadtan, zihálva értünk oda. Szerencsénk volt. Késett a gép, így az indulás is csúszott. Szóltunk, ne zárják be a kaput, sokan jönnek még. Nem tud mindenki úgy futni, tolakodni, mint mi. Az alkalmazottak közölték: őket a menetrend köti, nem tudnak várni. Az utasokat a repülőhöz szállító buszok kettő helyett legalább háromszor fordultak. Az elsőn még alig volt valaki, a másodikon már többen, a harmadikon meg tömeg. A repülőn jócskán maradtak így is üres helyek, a személyzet nem értette, hogy miért, hiszen minden jegyet eladtak… Nekik nem szóltak az „eseményről”. Igaz, segíteni ők sem tudtak volna.

Ez apró történet volt, rohanásról, munkáról. Akkoriban már nyugalomra vágytam. Most a nyüzsgésre. A sok munkával teli életre. Remélem, hamar vége lesz a mostani rémálomnak…