2006 decemberében lettem a Magyar Telekom vezérigazgatója. Jól ismertem a vállalatot, hiszen előtte a vezetékes szolgáltatásoknál voltam vezérigazgató-helyettes, még korábban marketingigazgató voltam a Westel 900-nál. Némi tanulmányozás után megerősödött bennem az a gondolat, hogy a vállalat akkor lesz a legsikeresebb, ha az 5 különböző cégben működő üzletágat egy egységbe integrálom. Több üzletágnak a stratégiai tervében ugyanis azt láttam, úgy akarja növelni részesedését, hogy megsemmisítene egy másikat. Nem számított, hogy egy nagyvállalathoz tartoznak mindannyian, az érvényesüléshez akár egymás torkának is estek.
Ez érthető lehetett az egyes részlegek szintjén, de hogy a vállalatnak nem ez volt az érdeke, az számomra teljesen nyilvánvaló volt. Ezért nagyon gyorsan összeállítottam egy új stratégiát, amivel kivonultam Bonnba, hogy a Deutsche Telekom vezérigazgatójának, René Obermannak is bemutathassam elképzelésemet. A német főnök is új volt, előttem egy hónappal kapta meg a kinevezését. Mint kiderült, ő is gyorsan elkészítette a saját vízióját, az egész cégcsoportra vonatkozóan. Az új emberek itt is, ott is bizonyítani akartak.
Látványos prezentációt tartottam, nagyon felkészültem. Ő meg csak hallgatott, nézett. Nem bólogatott, nem jelezte, hogy tetszene neki, amit mondok. Néha már kínos is volt, hogy az előadásomat semmiféle reakció nem kíséri. Aztán kiderült, miért volt az egyre nagyobb csend. Elmondta, ő egészen másként képzeli el a cégcsoport jövőjét. Az ő víziója és az én elképzelésem más irányba mutatnak. Nem volt híve az általam vázolt egyesítésnek, s nem is nagyon hitt benne.
Egy pillanat alatt leizzadtam, amikor rájöttem: alig vagyok 30 napja főnök a Magyar Telekomnál, s máris összetűzésbe kerülök az cégcsoport első számú emberével. Még nem ismertük egymást, nem lehetett tudni, hogy a bizonyítási kényszer mennyiben határozza meg az ő mozgásterét. A történetnek lehetett volna olyan végkifejlete is, hogy azt mondja, felejtsem el az egészet, várjam meg a cégcsoport javaslatát a magyar leányvállalat jövőjére vonatkozóan.
Csakhogy én akkor már nagyon elszánt voltam, s teljesen biztos abban, hogy amit javaslok, az jó. Sőt, a jövő szempontjából talán az egyedüli jó út a korszerű vállalati működés felé. Magamat is meglepve azt mondtam: a nyakamat teszem rá, hogy működni fog az általam vázolt modell. Ha nem, akkor lemondok. Az elszántságomat látva ő engedett. Meggyőztem. Kezet nyújtott nekem. Megegyeztünk: a tét az én karrierem volt. Így adódott, hogy alig harminc nappal a kinevezésem után már a lemondás, a bukás is ott lebeghetett előttem. Nem volt rá szükség. Azóta is itt vagyok.