Habár sok mindenben egyet értünk a feleségemmel, egy dologban még nem tudtunk közös nevezőre jutni. Nekem meggyőződésem, hogy egy üzletember vagy egy vállalkozás sikeréhez a szerencsénél jóval nagyobb szükség van a felkészültségre. Legyen az szakmai vagy emberi, ideértve a tudatosságot, a problémamegoldó képességet vagy az empátiát. Ő ezt fordítva látja, a szerencsének tulajdonít nagyobb szerepet. Aztán ha az megvan, akkor kell a felkészültség, hogy élni tudjunk a lehetőséggel.
Amikor édesapám halála után egyik napról a másikra lettem a családi vállalkozás ügyvezető igazgatója, rám várt a feladat, hogy egy külföldi szakmai konferencián képviseljem a cégünket, melyet a Renault Hungária vezérigazgatója szervezett. A kezdetektől nagyon jó kapcsolatot ápolok Wachtler Tamással, ennek ellenére meglepett, hogy a szakmában még akkor szinte újoncként, a márkakereskedések nagyágyúinak asztalához ültetett. Ők már régi motorosok voltak a szakmában, jól ismerték egymást, és az anyagi lehetőségeik is mások voltak. Ezek mind-mind feszélyezhettek volna, de én igyekeztem a helyzetből a lehető legtöbbet kihozni. Meg voltam róla győződve, hogy Tamás nem véletlenül állította össze ezt az asztaltársaságot. Bevetettem minden tudásomat és képességemet, hogy oldjam a kezdeti fagyos hangulatot. Sikerült. Gyorsan túllendültünk az első találkozásokra jellemző kötelező körökön, és néhány óra múlva már magyar népdalokat énekeltünk. Az asztaltársaim arról meséltek, hol és mikor jártak Magyarországon, és szinte valamennyiüknek van itthon rokona vagy barátja.
Jó helyzetfelismerő és kezdeményező készségem azóta is sokat segített az olyan lelki blokkok leküzdésében, melyek felkészültség híján nem kihívást, hanem gátat jelentenének. Ehhez megvan a szükséges alapműveltségem, és magabiztosan kommunikálok angolul. Ez a két tényező biztosan közrejátszott abban, hogy ahhoz a bizonyos asztalhoz ülhettem…
Na és persze az sem hátrány, hogy a kapcsolatteremtés fortélyait szinte már gyermekként játszva megtanulhattam az édesapámtól. Apa mestere volt a kapcsolatteremtésnek. Van erről egy nagyon kedves emlékem is. Egy alkalommal találkoztunk a reptéren az aranyérmes magyar vízilabda-válogatott tagjaival, akik óriási sztárok voltak. Sokan felismerték őket, de senki nem mert odamenni hozzájuk. Kivéve apát. Nem telt bele három perc, ő már úgy ült ott közöttük, mintha ő is a csapat tagja lenne. Ráadásul olyan témákról is beszélgetett velük, amelyek másnak talán eszébe sem jutottak volna. Végül még atyai tanácsokkal is ellátta a fiúkat.
Azt gondolom, azon az ominózus külföldi szakmai konferencián én is helyt álltam. Nem a szerencsémben, hanem inkább magamban, a felkészültségemben bíztam. Működött.