A szerencsének és a kitartásnak köszönhető, hogy én most ebben a pozícióban dolgozom. Nem pályáztam rá, jött magától. Vagy nem is magától?
2005. január 1-én született meg az első kislányom. Jó munkahelyen dolgoztam, szerettem, szerettek, megbecsültek, visszavártak. Szülés után fél évvel visszamentem. Úgy éreztem, fontos a munkám, nehezen pótolnak. Ez attól kezdve még inkább így volt. Új ügyvezető érkezett, akiről hamar kiderült, nem a munka hőse. Éjszakánként bulizott, így nappal ereje, kedve sem volt igazán dolgozni. Ez nem érdekelt volna, csakhogy én voltam a helyettese. Sok terület tartozott hozzám, de egyre többet kellett helyette is dolgoznom, túlóráznom. Ezt egyébként sem toleráltam volna, de kisgyerekes szülőként különösen nem.
Egy normál újság, normál álláshirdetései között felfedeztem a SPAR egy hirdetését. Tetszett. Az adott munkahely közel volt a lakásomhoz. Nem vezetői munkára szólt, de akkor valami földhözragadt, szellemileg nem túl megerőltető állásra vágytam. Belső ellenőr lettem. A cég összes bugyrába betekinthettem a számokon keresztül, nyugodtan dolgozhattam, nem volt rajtam időnyomás.
Aztán a 2008-as válság itt is átszervezések sorát indította el. Az osztrák kontrollingvezetővel hosszasan beszéltünk, amit kollégáimnak utólag csak így jellemeztem: egy meg nem beszélt állásinterjún voltam. A kontroller csapatba akart átvenni. Nem volt ellenemre. Akkor jöttem rá, hogy ennél a cégnél talán azt szeretem legjobban, hogy észreveszik az embert. Tudják, ki az, aki letesz valamit az asztalra, és ki az, aki szöveggel próbálja pótolni a teljesítmény hiányát. Én csendben szerettem dolgozni, ám anélkül, hogy bármit is tettem volna az előrelépésekért, azok bizonyos időközönként jöttek. 2015-ben már cégvezető voltam, Erwin Schmuck volt akkor az ügyvezető. Éreztem, bízik bennem, így egy idő után mögötte én lettem a kettesszámú ügyvezető. Nálunk ez a szokás: két ügyvezető van, közöttük egy kis hierarchiával. Amikor Schmuck úr nyugdíjba készült, felajánlotta az elsőszámú ügyvezetői posztot. Ezt nem akartam igazán, ám amikor a sok jelölt közül egy sem felelt meg, vállaltam.
Nem sokkal később az egész cégcsoport 40 fős board ülésén vettem részt. A jelenlévők átlagéletkora 60 év körül volt. Én jóval fiatalabb voltam, ráadásul nő. Akkor tudtam meg, hogy az egész vállalatnál az első voltam, aki ebbe a pozícióba nőként bekerült.
Nem sokkal utána egy 600 fős cégkonferencián vettem részt, előadóként. Izgultam, így nem hallottam, amikor úgy harangoztak be, mint a cég „kvótanőjét”. Csak, amikor a szünetben bocsánatkérés következett, akkor értesültem erről. Nem zavart, mert nem gondolom magam annak és nem éreztem úgy, hogy ezt bárkinek is bizonyítanom kellett volna…