A rendszerváltás környékén, 1989-90-ben alakultak meg az első személyzeti tanácsadó cégek. Jöttek a külföldiek, hozták a tudást, az új szervezeti ábrákat, az új elnevezéseket. Mi meg csak lestünk…
Nem mindig tudtuk pontosan, hogy mi rejlik egy-egy pozíció megnevezése mögött. Kiderült például, hogy a kontroller nem ellenőr, egész más a munkakör tartalma. Egy hatalmas, szép autóval a „Sales Manager” jött, majd utána a „Sales Executive”. Nekünk az igazgató, a „Director” volt a „nagy ember”. Azt hittük, ő a döntéshozó. Nem mindig, derült ki később.
Ilyen fogalmi zűrzavarban működött a mi kicsi cégünk. Nem volt egyszerű. Egyik alkalommal egy neves, több mint 300 km-re levő vidéki cég kért ajánlatot tőlünk. A tárgyalások során képviselőik kétszer is meglátogattak bennünket. Kérésükre háromszor átdolgoztuk az ajánlatot, aztán még a régiós központjukból is jött egy látogató, hogy megnézzen bennünket. Mi már veszíttettünk a kezdeti lelkesedésből, nem értettük, mit akarnak még. De nem akartuk feladni. Meg kíváncsiak is voltunk, mikor jutunk a hosszadalmas tárgyalások végére.
A jó 2 hónapig tartó egyeztetések után a gyártó telephelyére hívtak bennünket. A több mint 3 órás út nagy része egy sávos, kamionokkal, teherautókkal tele. Nem volt kérdés, hogy megyünk! Az már inkább, hogy minek? Mivel készüljünk? Mi van még, amivel meg tudjuk őket győzni, hogy mi vagyunk a legalkalmasabbak az adott feladatra?
Reggel 6 kor indultunk, érkezésünkkor a személyzeti portán marcona biztonságiak minden adatot felvettek, majd bekísértek egy tárgyalóba. Két fiatal hölgy érkezett, 5-10 évvel fiatalabbak nálunk. Bemutatkoznak, majd adtak egy - egy névjegykártyát. A nevüket értettük, azt nem, hogy pontosan kicsodák. Annyit felfogtunk, hogy a HR igazgató nem tud részt venni a találkozón. Kicsit sértve éreztük magunkat, de ha már ott voltunk, mindent beleadtunk a tárgyalásba.
Nagyon intenzív, tartalmas egy órát beszélgettünk. Felkészültek voltak, mindenről tudtak, szakmailag rendesen megizzasztottak bennünket. Sok új, ám fontos szempontot mondtak még el nekünk. Egy órát szántak ránk. Azzal köszöntek el, hogy majd értesítenek a továbbiakról.
Kijöttünk, beültünk a kocsiba, gyorsan megnéztük a névjegykártyákat. Egyikük HR koordinátor volt, másikuk HR Executive. Ilyennel még nem találkoztunk. Csak annyit tudtunk, nem ők a terület vezetői, tehát nem ők döntenek. Hiába jöttünk!
Hogy mi lett a történet vége? Megkaptuk a keretszerződést, és a következő hat év szakmailag sok izgalmas feladatot hozott. Megtanultuk: soha ne szabad lebecsülni a tárgyalópartnert! Talán nem a két fiatal hölgy döntött így, de hogy az ő javaslatuk nagyban hozzájárult ehhez, az biztos. Tehát ők is fontos emberek. A maguk helyén.