Küzdős volt a vizsgaidőszak. Ha bejártam volna egyetemre, akkor biztosan jobban megy. De inkább lekötött a programozás, semhogy órákra fecséreljem az időmet. Biztosan az sem segített, hogy a vizsgán találkoztam először a tanáraim jó részével. Vagy, hogy némelyiknek csak a becenevét tudtam. (Innen is üdvözlöm Kopter tanárurat, bármi is az igazi neve).
Egyre inkább nyomasztott, hogy szüleim pénzéből élek és hát nem éppen azzal töltöm az időmet, amit ők reméltek. Aztán megkért egy cég, hogy fejlesszek nekik egy kis programot. Egy hét alatt többet kerestem, mint édesanyám egy hónapban. Wow! Első nyáron egy srác talált rám, hogy csináljak neki egy programot, cserébe vesz nekem egy vinyót (winchestert). Wow!
Aztán ez kicsit nagyobb falat lett a tervezettnél. Miért ne lehetne az interneten keresni, mondjuk hirdetéseket? – jött az ötlet. Belevágtunk. Akkor még nem volt ilyen a piacon. Ma már tudom, hogy akkor mi startup voltunk, bár mi még inkább vállalkozónak hittük magunkat. Sok pénze nem volt a társamnak, de szerzett egy kis lakást, volt internet, fűtés és áram. Egy ideig bejártam oda, majd vett egy gumimatracot és odaköltöztem. Éjjel-nappal programoztam. Zoli pedig a startup finanszírozás legszűkebb definícióját teljesítette: minden nap vett pár zsömlét, egy útitárskrémet, egy üveg kólát és egy doboz cigit.
Ezért cserébe napi 16 órát programoztam, heti hét napban. Fair üzlet? De haladtam és tanultam és élveztem a dolgot. Jobban, mint bármelyik egyetemet. Aztán egy év programozás után készen álltunk a piacra vitelre. Majdnem. Ugyanis egy este elszállt a vinyóm. És minden elveszett.
Minden, minden. Shit! A sors iróniája tán, hogy az a vinyó szállt el, amit egy évvel korábban tőle kaptam. Minden, minden, minden elveszett. Csak ezt ismételgettem, letörten, elkeseredetten. És mérgelődtem. Shit. Elvittük a Kürthöz, de 160 ezer lett volna a bevizsgálás. Nem a javítás. A bevizsgálás! Hát annyink akkor nem volt. Összeszedni se tudtuk volna. Sehogy se.
Addigra már annyira elfogyott Zoli pénze, hogy rendszeresen lekapcsolták a fűtést. Vagy a villanyt. Vagy ami a legrosszabb: az internetet. „De nem érti, hogy szegény rokkant nagyanyám lakik itt?” – hallottam Zolit a telefonban kamuzni. Vajon most mit kapcsoltat vissza éppen? – találgattam.
Aztán egyszer csak nem volt tovább. Abbahagytuk. Visszagondolva, nem is emlékszem az utolsó pillanatra. Egyszer csak egy újabb ötleten dolgoztam, már egy kisebb csapat élén.