Borsodnádasdi gyerekkoromban két dolog fogott meg: nagyapám motormániája és az általa gondozott méhek szorgalma. Utóbbinak nemcsak látszata, hanem haszna is volt. A motorokat évente szétszedtük, összeraktuk és persze rengeteget motoroztunk. Már akkor elhatároztam, hogy olyan helyen fogok dolgozni, ahol motorok és autók lesznek.
Így a főiskola után a győri Rábánál álltam munkába, autó és motor közelében lehettem. Győrben ragadtam, megnősültem. Feleségem később a Leier Csoportnál dolgozott. Egy kötetlen beszélgetésen a cég osztrák székhelyén, Horitschon-ban, felmerült, csatlakozzak én is a csapathoz. „Majd ha kereke lesz az építőanyagnak” - válaszoltam Michael Leier felkérésére. A tulajdonos nem jött zavarba: „Jó, akkor építünk egy autószervizt és szalont". Így született meg a Leier-autószalon Győrben. Én meg munkahelyet váltottam.
Az eltelt több mint 30 évben sokat tanultam a tulajdonostól. Megtapasztaltam, hogy az üzletben fontos a határozott magatartás, de meg kell tanulni engedni is. Én ezt hívom alázatnak. Nem kutyába kell lemenni, csak józanul újragombolni a kabátot.
Egyszer például egy hölgy rendelt egy szürke színű Minit. Amikor eljött átvenni az autót, közölte, hogy ő nem azt a színt kérte, nem kell neki az a kocsi. Hallottam a szóváltást az irodámban, lementem és beszéltem az ügyféllel. Semmi gond, eladjuk másnak az autót, mondtam. Elfogadta és megrendelte az „igazit”.
Jogilag persze át kellett volna vennie az autót, de azt gondoltam, van elegánsabb megoldás is. Volt. Felhívtam egy korábbi hölgyügyfelünket, hogy nézze meg az autót. Óriási szerencsénkre pont olyan színű ruhában érkezett, mint amilyen az autó volt. Egy pillanat alatt beleszeretett. Megvette. Tehát egy helyett kettő kocsit értékesítettünk, pusztán azért, mert nem a konfliktust erőltettem, hanem megértéssel, alázattal közelítettem a helyzetet.
Konfliktusok ettől függetlenül is adódnak. Tanulságaik előre viszik az embert. Persze, csak akkor, ha a megfelelő pillanatban legyőzzük az egónkat. Nem olyan régen majdnem véget ért a három évtizedes együttműködésünk Leier úrral. A heves vitáink egyike egyszer odáig fajult, hogy ott helyben benyújtottam a felmondásomat. Felálltam a tárgyalóasztaltól és az ajtó felé indultam. Már a kilincset fogtam, amikor utánam szólt: „Gyere vissza, ülj le!"Egy pillanatig hezitáltam, de mivel tisztelettel, engedékenyen kért, visszamentem.
És ezzel minden visszafordult. Ha akkor nem veszek egy mély levegőt, bizonyára elválnak útjaink. De miután megértést kaptam, kellő alázattal kezdtem újra az egyeztetést.
Azóta Michael Leier megköszönte, hogy kitartottam a véleményem mellett. Értékelte érveimet. Vagyis: happy end van. S ha mindkettőnkben megmarad az alázat, jöhet újabb 30 év.