A mai világban különösen fontosnak tartom a cégek társadalmi kötelezettségvállalását. Évente közel száz rászoruló családot vendégelünk meg egy hétvégére Balatonlellén. Ez a szemléletmód talán gyerekkoromban ragadt rám.
Nálunk, mint minden családban, komoly logisztika volt kiosztani a karácsonyi feladatokat, hogy a 16 (!) rúd bejgli és a 30 literes befőző lábosban a töltött káposzta időre elkészüljön. Anyu ilyenkor úgy sürgött, forgott a konyhában, mintha az egész kerület nálunk töltötte volna a szentestét. A favásárlás és díszítés mindig az én feladatom volt. Apu a kukta szerepét töltötte be, bátyám meg igazi joker emberként ott segített, ahol tudott.
Egyik évben a vacsora előtt még lementem egy kutyasétáltatásra. Szenteste az utcáknak is varázslatos hangulata van. Minden lakásban égnek a karácsonyi fények, élet van, de az utcákon szinte senki sincs, autót is csak elvétve látni. Ahogy sétáltunk magányosan, a Budapest Sportcsarnok (akkor még így hívták) felüljárója alatt egy hajléktalan férfit vettem észre. Két bevásárlószatyor mellett ült, látszott, hogy ennyi az összes vagyona. Épp egy rohadt narancsból próbálta a még ehető részeket kivadászni. Mi egy falut is meg tudnánk etetni, ő meg kint fagyoskodik, és valószínűleg éhezik.
Felszaladtam, és megkértem anyut, hogy csomagoljon mindenből egy adagot. Ő egyből cselekedett: egy jó adag töltött káposzta, tejföllel és kenyérrel, ahogy dukál, és mellé diós és mákos bejgli. A kis csomaggal odaléptem emberünk elé. Meglepetten rám nézett, alig hitt a szemének, talán egy picit meg is ijedt. „Egy kis karácsonyi vacsorát hoztam, jó étvágyat!”. Letettem elé az ételt, kicsomagoltam, és a lehetőségekhez képest elrendeztem, hogy lássa, miből is áll az ő ünnepi menüje, majd a kezébe adtam a szalvétába csomagolt műanyag evőeszközöket. Az átadás pillanatában, amikor még mind a ketten fogtuk az eszcájgot, rám nézett, és bajsza alól elcsukló hangon halkan, de határozottan ennyit mondott: „Köszönöm szépen”.
Ez a jelenet nem tarthatott tovább 2-3 másodpercnél, de az alatt az idő alatt, míg meggyötört szemébe néztem, sok minden futott át az agyamon. Mire felértem, az egész család az egyik szoba ablakából távcsővel nézte, ahogy az ember, aki akaratán kívül hozott valami új, plusz melegséget a mi ünnepünkbe, karácsonyi vacsoráját elfogyasztja. Minden egyes falat után kenyérrel letörölte hosszú szakálláról a káposztaszaftot az utolsó cseppig, majd jóízűen bekapta a kenyérkockát. Az utolsó kenyérdarabbal olyan alaposan takarította ki a műanyag dobozkát, hogy senki nem mondta volna meg róla, hogy abban pár perccel azelőtt gőzölgő töltött káposzta volt.
Hosszú percekig csak néztük. Nekünk aznap este ez volt a legnagyobb karácsonyi ajándék.