Jelenlegi hely

Ledermedtem, leizzadtam, bocsánatot kértem

Markovich Béla, a Mapei Kft. ügyvezető igazgatója
Markovich Béla, a Mapei Kft. ügyvezető igazgatója
„Egyre jobban izgatott, miért ez a nagy titkolózás. Az előjelekből nem sok jóra számítottam.”

 

Egy nagy ügyfelünk vezetője telefonált a cégünknek, s jelezte, szeretne velem személyesen találkozni, mert lenne mit megbeszélnünk.  Nem ismertem őt, de nem bántam, hogy másnap kocsiba kellett ülni, és Nyíregyházára utazni. Partnerünknek ott volt egy nagy kivitelező cége. A tárgyalásra velem jött a régióért felelős üzletkötő is. Útközben ő még próbált telefonálni, hogy megtudja, miről van szó, de a korábban jó kapcsolatnak bizonyuló ottani dolgozó csak annyit mondott: majd meglátjuk…

Egyre jobban izgatott, miért ez a nagy titkolózás. Az előjelekből nem sok jóra számítottam. Amikor megérkeztünk, rögtön a tárgyalóba mentünk, s már jött is a főnök. Velem szemben ült le. Feszült volt. A hangulatot enyhítendő, érdeklődtem, mi újság a cégnél? E semleges kérdésre valamilyen udvariaskodó választ vártam. „Majd pont magának fogom elmondani, hogy mi van nálunk” – dörrent rám az igazgató. Ledermedtem, majd rögtön le is izzadtam Soha nem találkoztunk, nem ismerjük egymást, mit vétettem hát? Udvarias maradtam: talán valami baj van? Nem felejthettem el, hogy az egyik legnagyobb megrendelőnk ült velem szemben, évi százmilliós üzlettel. „Nincs baj – hangzott dühösen. – Bár maguk azt terjesztik, hogy fizetési gondjaink vannak, de szó sincs ilyesmiről:”

Te jó ég! Mi ezt terjesztenénk? A mellettem ülő munkatársamra néztem lopva, de nem hagytam szóhoz jutni. Azonnal bocsánatot kértem. Ösztönösen úgy gondoltam, ez a helyes magatartás. Nem mentegetőztem, nem tettem hozzá, hogy „ha így lett volna”, mert éreztem, itt nincs helye az igazság kiderítésének. A vevőnk ezt hallotta, ő most vérig sértett ember. Hagyni kell, hogy igaza legyen. Én annyit kértem csak, képzelje bele magát vezetőként az én helyembe: van 150 dolgozónk, nem lehetek ott minden ember mögött, nem vigyázhatok arra, hogy mit beszélnek. Egy főnök sokszor kénytelen azért elvinni a balhét, mert valamelyik beosztottja hibázott…

A bocsánatkérés után felálltam. Nem akartam elmenni, csak jeleztem, ennél többet nem tehetek. Partnerem meglepődve visszatartott: most meg hová megy? Lenne itt még néhány projekt, amit meg kellene beszélni…

Megtört a jég. Az elégtételt megkapta, igazat adtam neki, ennyi elég volt ahhoz, hogy megenyhüljön. És az addig hallgató kollégám is kipréselt magából egy bocsánatkérést…

Csak hazafelé kérdeztem meg tőle, mi történt valójában. Kiderült, a kivitelező cég egyik ügyfele panaszkodott neki, hogy késve kapja meg a számlák ellenértékét. Ő meg annyit mondott, jó lesz vigyázni vele a jövőben… Ez juthatott vissza a cégvezetőhöz, némileg torzítva… Sok év telt el e történet óta: azóta sok vezetési kurzuson tanultam a konfliktuskezelést. Azt hiszem, ennél jobban ma sem kezelhetném e kínos szituációt!