Két lányom van, Petra és Dominika. Már mindketten nagyok. Sokat köszönhetek nekik.
Amikor Petra még kicsi volt, 3-4 éves, én már egy osztrák cégnél biztosításközvetítéssel foglalkoztam. Ő még ovis volt, amikor én már magas vezetői beosztásban dolgoztam. Össze-vissza volt szabadnapom. Ilyenkor a lányommal görbe napot tartottunk, azaz nem ment óvodába, állatkertbe mentünk, vagy kirándultunk. Egyik alkalommal – jól emlékszem, kedd volt akkor – szóltam neki, hogy készülhet az újabb görbe napra. Azt hittem, ujjongani fog, látványosan örülni. Ehelyett csak annyit mondott: „Anya, én nem akarok veled lenni!” Döbbenten kérdeztem, miért nem? „Amikor velem vagy, akkor is mindig telefonálsz” – mondta Petra. Elmagyaráztam, hogy ezt érte is teszem, hogy legyen pénz szép ruhára, szép cipőre, s hogy mindenhová elmehessünk, ahová csak szeretne… „Nem kell szép ruha, nekem anya kell!” – hangzott a dacos válasz, már-már toporzékolva.
Mintha kést forgattak volna a szívemben: mit ér a fényes karrier, ha nem vagyok a gyerekem mellett, amikor ő ezt szeretné? A férjem hozza-viszi az óvodából, ő altatja, mert én későn érek haza. S hiába főzök éjjel, ezt a gyerek nem értékelheti, hiszen már alszik. Huszonéves voltam akkor, tele ambícióval, vehemens elképzelésekkel a jövőről… Egy pillanat alatt kijózanított ez a „pofon”: nem a munkát, a gyereket kell első helyre tennem… Átrendeztem az életem: hetente legalább 3-szor hazaértem a fürdetésre, az esti mesére. Szerencsére, még időben váltottam…
A másik lányom, Dominika is óvodás volt, nagycsoportos, amikor egyszer a határidőnaplómat lapozhatta. Kérdezte, mik azok a bejegyzések az egyes oldalakon. Mondtam, időpontok, megbeszélések, bácsikkal, nénikkel. A lányom továbbkérdezte: és el is mész a megbeszélésekre? És nem késel? Nem, nem, mondtam, ha az ember megbeszél egy időpontot, azt be is kell tartania. „Akkor jó”, mondta a lányom, s előre lapozott a naptárban. Az egyik lapon keresztben, nagy ákom-bákom betűkkel oda volt írva: DOMINIKA. Te jó ég, a lányom időpontot kért tőlem! S hirtelen végigfutott az agyamon az előző napok zsúfolt programja, egyik megbeszélést követte a másik, késő estig. Akkor már a saját cégünket építettem. Jól ment az üzlet.
Ez a második „pofon” azonban ismét észhez térített. Normális vagyok én? A gyereknek időt kell kérnie tőlem? Az anyától?! Egy pillanat alatt magamhoz tértem, ismét átrendeztem az életem. Még jókor. Nekem szerencsém volt… De nem minden gyerek jelzi időben, hogy baj van. A felnőtteknek – még akkor is, ha nagyon menő üzletember a szülő – kell a megfelelő fontossági sorrendet felállítani. S ebben nem kerülhet a gyerek elé a munka.