Gyönyörű szeptember volt 2008-ban. A nyárban éltünk, sem az ősz, sem az óceán túlpartján készülődő pénzügyi cunami egyre hűvösödő szelét nem éreztük. Akkor már közel tíz éve a Volksbank vezérigazgatója voltam, igazgatósági kollégáimmal a csoport magyarországi leánybankja tizenötödik évfordulójának megünneplésére készültünk.
Volt okunk az ünneplésre, mert a megelőző öt-nyolc évben komoly sikereket értünk el. Dübörgött a hitelezés, szép nyereséggel dolgoztunk. Bár a többi bank vezetőivel aggódva figyeltük az USA-ban zajló aggasztó pénzpiaci eseményeket, de bíztunk abban, hogy mire ideér a vihar, lecsillapul, kezelhetővé válik. Addig is eredményt kellett termelnünk, ez volt a tulajdonosi elvárás. Az akkori politikusaink is azzal bíztattak minket, hogy a válság meg fog állni a határokon… Amolyan carpe diem hangulatban dolgoztunk és ünnepeltük meg az évfordulónkat. A mában éltünk, a jövő kiszámíthatatlan volt.
Az ünnepség másnapján beütött a krach! A pénzpiacok kaotikus táncba, a forintárfolyam kiszámíthatatlan zuhanásba kezdett. Mi pedig, hasonlóan a többi magyarországi bankhoz, ott álltunk a hatalmas svájci frank alapú hitelállományunkkal. Elsőként állítottuk le a devizahitelek folyósítását. Azonnal megrohant a sajtó, számon kérték rajtunk, hogy ezzel a lépéssel esetleg a forint helyzetét veszélyeztetjük. Kétkedve fogadták a választ, hogy ha így folytatódik, akkor akár meg is duplázódhatnak a törlesztő részletek! Kérték, hogy három mondatban foglaljuk össze a bank helyzetét. Mi lehet a válasz egy ilyen naiv kérdésre, mint ez: „A bank stabil. A bank stabil. A bank stabil”.
Izzadva jöttünk ki a sajtótájékoztatóról, de akkor öntött el igazán a hideg verejték, amikor arról értesültünk a treasurynktől, hogy a pénzpiacokon teljes a „haláltánc”, bárhova fordulnak itthon vagy külföldön, nem lehet refinanszírozó partnert találni. Még a saját tulajdonosunk sem képes erre. Hova fordulhattunk volna ilyen helyzetben, mint az MNB-hez? Nem sok eredménnyel, mert a devizatartalékok ott is megcsappantak. A többi bankvezérrel együtt már-már Héraklésznak éreztük magunkat, akikre teljesíthetetlennek látszó erőpróbát mért a sors. Héraklész mind a 12 feladatot teljesítette. Nekünk „csak” egyet kellett: képletesen szólva, puszta kézzel kellett tartani pénzintézeteink mennyezetét, hogy ne omoljon ránk, azaz olyan megoldást kellett találni, amivel túlélhetjük a válságot. Ezt még megoldottuk. Ám két év múlva az anyacég eladta központját, és hálózatát az orosz Sberbanknak. Így a magyar Volksbankos történet akkor véget ért.
A mostani vírus által generált válsághelyzetben a mi generációnk a tapasztaltak nyugalmával figyeli az eseményeket. Mi már vizsgáztunk válságkezelésből.