Nekem a design a mindenem. Imádom a divatot, az öltözködést, annyira, hogy még a kedvesemnek is én választom a ruháit. A stílusérzékemet a modelltervező édesanyámtól örököltem, és ennek a képességemnek is köszönhető, hogy olyan rendezvények kötődnek a nevünkhöz, amelyeken az ételekkel és a szervízzel egyenrangú szerephez jutott a látvány. Lehetőség szerint a minél szokatlanabb látvány - feltéve, hogy a megrendelőnek is az volt a célja, hogy kitűnjön az átlagból. Így is hívnak a szakmában: Vili, a designer.
A több mint két évtizedes tapasztalataink és kapcsolataink dacára is meglepődtem, amikor felkértek, hogy pályázzon a cégünk a 2015-ös milánói világkiállítás teljes catering feladatára. Föl sem merült, hogy hozzáférhetünk egy ekkora projekthez. Az esélytelenek nyugalmával mentünk a tárgyalásra egy igazgató kollégámmal az Andrássy útra. Az átlagos tendermegbeszélésekhez képest igen komoly kérdéseket kaptunk. Olyan részletekbe mentünk bele, ami nem szokásos a megbeszéléseknek ezen a szintjén. Amikor kijöttünk a tárgyalásról, megálltam a kapuban, és teátrálisan azt mondtam a kollégámnak: Na, ez az a hely, ahová soha többé nem hívnak vissza!
Eltelt két-három hét, és egy napon csörgött a telefonom. Értesítettek, hogy megnyertük a munkát! Ez életünk egyik legbonyolultabb feladatának bizonyult. Amikor kiutaztunk Milánóba, hogy megbeszéljük a részleteket, és azt mondtam a szervezőknek, hogy mi egy magyar bisztró konyhával szeretnénk jelen lenni, csak néztek rám. Ekkor esett le a tantusz, hogy ilyen fogalom, hogy magyar bisztró konyha, nincs a világon. Kiderült az is, hogy a helyszínen nem lehet főzni, minden ételt a legutolsó fázisig előkészítve kell a helyszínre szállítani – persze Budapestről. De olyan meggyőzőek voltunk, hogy mi ilyen megszorításokkal is tudunk gulyáslevest is főzni, hogy végülis minden a mi terveink és elképzeléseink szerint alakult. A Hungaricum Bisztróban a vendégek biológiailag lebomló anyagokból (banánlevél, cellulóz, kukoricakeményítő) készült tányérokban tálalva és evőeszközökkel fogyaszthatták el a magyar konyha specialitásait.
Ez volt a hosszú kint tartózkodásunk egyik fele. A másik maga Milánó. A divat városa! Ahol tobzódhattam a szebbnél szebb üzletek, ruhaboltok között, és ahol olyan sok szép zakót tudtam vásárolni, amelyek még ma is emlékeztetnek erre a furcsán kezdődő munkára.
Közben egy életre megtanultam, hogy nincs reménytelen helyzet. Hogy akkor sem szabad feladni egy tárgyalást, ha az ajánlatunk esélytelennek látszik. Mert ha felkészülten érkezünk, és tájékozottak vagyunk a részletkérdésekben is, akkor a végeredmény a javunkra fordulhat. Hasznos tapasztalat volt, azóta többször bevált!