A rendszerváltás környékén a hajdú-bihari tanácsi építő vállalat nem volt éppen a térség legjelentősebb ilyen profilú szereplője, de ezerfős létszámával elég nagynak számított ahhoz, hogy a gazdasági guruk méretei, korszerűtlensége, és lassúsága miatt szomorú jövőt jósoljanak neki. Mi azonban, néhány hozzám hasonlóan agilis és vállalkozó szellemű kollégával, ezt másképp ítéltük meg. Fantáziát láttunk benne, és amikor erre lehetőség nyílott, részvénytársasággá alakítottuk, majd privatizáltuk. Ettől kezdve még levegőt is alig vehettünk, máris nyakig voltunk olyan munkákkal, amelyek ugyancsak próbára tették a teherbírásunkat.
Az első sokkot maga a piaci verseny, pontosabban, annak kíméletlensége jelentette. Hirtelen gyilkos küzdelem indult a megrendelésekért. Élet-halál kérdése lett a pontosság és a minőség, amin azt kell érteni, hogy a nem szerződésszerűen teljesítő kivitelező igen gyorsan a partvonalon kívül találhatta magát. Ekkor 1991-et írtunk, és mi, vagyis, a HUNÉP is pályázott az Epona Lovasfalu kivitelezésére, bár tisztában voltunk vele, hogy nehéz dolgunk lesz, ha nyerünk. Magyarországon nem akadt ugyanis olyan cég – beleértve magunkat is –, amelyik tapasztalattal rendelkezett volna luxusistállókkal egybe komponált luxusvillák építésében. Márpedig itt olyan vendégekre akart felkészülni a beruházó, akik olykor nem is egy, hanem több lóval érkeznek a pusztára lovagolni.
De más gond is akadt: a Hortobágy szikes ingoványos talaján nem éppen egyszerű sziklaszilárd házakat építeni. Ez is feladta a leckét, csakúgy, mint a tél, a havazás, meg a szoros határidő. Jól akartuk megcsinálni, küzdöttünk hát keményen, hogy időben és első osztályú minőségben teljesítsünk. Nagy volt a tét. nemcsak presztízsről volt ugyanis szó, hanem súlyos pénzekről is. Határidő csúszás esetére napi egymillió forint kötbért kötött ki a megrendelő, ami akkoriban igencsak nagy pénznek számított. Szóval, szilveszterre mindenképpen végezni kellett. Még megvolt a cég teljes ezerfős létszáma, természetes volt hát, hogy mind az ezer fő kint dolgozott az építkezésen. Én magam is ott tüsténkedtem, raktam a cserepet a házakra a többiekkel együtt. Ez már akkor is szokatlannak számított, most is feltűnő lenne. De megérte: határidőre befejeztük a munkát!
Ma már persze, nem vállalkoznék cseréprakásra, de ez a hortobágyi munka az összes nehézségével együtt a legkedvesebb emlékeim közé tartozik. Akkor kezdtem ugyanis, ráérezni, hogyan lehet egy nehéz helyzetben lévő céget viszonylag rövid idő alatt dinamikus növekedési pályára állítani. Utána már „csak” ott kell tartani, ami, az építőipar ciklikus természetét figyelembe véve, sohasem könnyű feladat.