Húsz éve dolgozom a jelenlegi cégemnél, s elődeinél – Digital Equipment, Compaq, HP –, sok mindent megéltem, de az egyik legemlékezetesebb pillanat a párizsi Disneylandhez kötődik. 2000-ben itt tartották a cég nagy nemzetközi sales-konferenciáját, ami minden évben óriási attrakció, több ezer résztvevővel. Itt adják át a kiemelkedő teljesítményekért járó díjakat.
Én nem ezen a területen dolgoztam, de akkor engem is meghívtak. Ezt óriási megtiszteltetésnek éltem meg. A terem feldíszítve, a székeken elegáns huzatok, már a látvány is nagyon impozáns volt. A színpadot úgy helyezték el, hogy minden oldalról látni lehessen az ott zajló eseményeket, de hatalmas kivetítők is voltak. A különböző országokból érkezettek együtt is, meg elvegyülve is ültek.
A látvány magával ragadott, az esélytelenek nyugalmával nézelődtem. Először az ország neve jelent meg, ilyenkor a zene még halkan szólt, majd egyre erősödött, s a fénycsóvák is egyre látványosabban villództak a színpadon. Amikor a díjazott neve is feltűnt, a zene hangossá vált, a fény pedig végigkísérte, ahogy a büszke kitüntetett felment a színpadra. Ott aztán teljes fényben válthatott pár szót a cég vezetőivel. Óriási élmény lehetett azt érezni, hogy most minden róla szól, körülötte forog a világ. Mi tapsoltunk, élveztük a profi show-t.
Egyszer csak megjelent Magyarország neve a kivetítőn. Izgatottan vártuk, ki lesz a díjazott. És már láttam is a saját nevem felkúszni a táblára, és a műsorvezető is hangosan mondta. Meglepődtem, megilletődtem, boldog voltam. Minden egyszerre. Máig emlékszem erre a pillanatra! De a következőre is… Amikor elindultam a színpad felé, az első asztalok egyikétől egy kollégám pattant fel, és a színpadon termett. Fény, hangos zene, gratuláció, köszönet, fotózás. Leforrázva, csalódottan huppantam vissza a székre. Ez mégiscsak az én show-m lett volna! Ez a kolléga csak pár hete dolgozott a cég sales-csapatában, ahogy meghallotta a Zoltán nevet, már rohant is a színpad felé. A vezetéknév nem érdekelte. Arra egy pillanatig sem gondolt, hogy pár hetes munkával még korai lehet ez az elismerés…
Kollégáim vigasztaltak, hogy azért az a díj az enyém. A szünetben végül meg is kaptam. A főnököm meg szabadkozott, ő nem így akarta. Persze, hogy nem. Minden tökéletesen meg volt szervezve. Ezzel a közjátékkal senki nem számolhatott. Azóta ahányszor a díjra nézek – ez egy gravírozott asztali óra – vegyes érzések töltenek el. Hiába az enyém, az ünnepi pillanat örökre elveszett. Azóta kínosan ügyelek arra, hogy az elismerések mindig akkor és úgy érkezzenek az arra méltó kollégákhoz, ahogy elterveztük. És kicsit mindig tartok a váratlan idegentől, aki elront mindent…