„Nem hiszem, hogy túléljük” – mondta a férjem. – „El kell fogadnunk, hogy vége van.”
Néhány hónappal voltunk túl 2008. szeptember 15-én. Azon a napon, amikor csődbe ment a Lehmann Brothers, azon a napon, amely a legutóbbi pénzügyi világválság kezdeteként vonul be a történelemkönyvekbe. Évi 20 millió font árbevételű, jelzálog-hitelezéssel foglalkozó vállalkozásunkat már több mint tíz éve vezettük sikeresen, három irodánkban több mint 250 ember dolgozott az Egyesült Királyságban. Hetente 3000 jelzálog-ügyet kezeltünk, ezt a Lehmann-csőd egy hét alatt a felére, három hét alatt heti ötszázra csökkentette.
A férjem megpróbált mindent, amit emberileg lehetett, hogy megfordítsa a dolgokat, de nem volt mit tenni. Ki kellett állnom 250 ember elé – a legtöbben már egy évtizede velünk dolgoztak – és bejelenteni, hogy vége van. Vigasztalhatatlanok voltunk.
De talpra kellett állnom és tovább kellett lépnem, mert már ott tartottunk, hogy mindenünket elveszítjük – az otthonunkat is – és ott volt a két kicsi gyermekünk, akiket fel kellett nevelni. Mi segített? Az az ellenállóképesség, amit még sportolóként fejlesztettem ki. Korábban a díjugratás mellett futásban is versenyeztem, ez mindkettő egyéni sport. A versenysport a kemény munkáról szól és arról, hogy egyedül kell összeszedned magad, ha elbuksz. Nem adhatod fel, különösen a díjlovaglásnál, mert a lovak bíznak benned. Akármilyen rosszul érzed magad és bármennyire esik is az eső, neked fel kell kelned és el kell látnod őket.
Így hát, mivel én voltam az alkalmasabb az alkalmazotti létre, feltűrtem az ingujjam és elkezdtem munkát keresni. Nem sokkal később állást ajánlott egy pénzügyi szolgáltató. Egy évtizedes sikeres vállalkozólét után újra alkalmazott lettem. Nem volt könnyű. A legnehezebb az volt, hogy én is feldolgozzam érzelmileg a történteket és a férjemnek is segítsek túljutni a csalódáson, hogy elveszített mindent, amiért olyan keményen dolgozott. Robot-üzemmódban éltem az első néhány hónapban, ellátva a családom és helyt állva a munkahelyemen.
Idővel könnyebb lett. A munkámban új célok lelkesítettek és az, hogy valódi változást tudok generálni. 2010-re lubickoltam a vállalati közegben. Ekkor talált meg a BlackRock és én csatlakoztam a céghez.
Ahogy egyre magasabbra jutottam és egyre több mindent megtanultam a BlackRock-nál, az utam Budapestre vezetett. Ez a város, ez az ország az új otthonom. Minden erőmmel azon vagyok, hogy tapasztalatommal és a rendelkezésemre álló eszközökkel hatást gyakoroljak és változást érjek el. Tudom, hogy minden, ami velem történt, egy-egy eszköz volt a hátizsákomban, amelyeket magammal kellett hoznom.
Hiszek abban, hogy ez volt a sorsom. A szívem mindig is Budapestre húzott. A testemnek már csak követnie kellett.