Tavaly ősszel úgy éreztem, még a fénymásolóba is belerúgnék, annyira feszült voltam. Figyelni kezdtem magam: sokszor voltam ideges, és olyan apróságok miatt dühös, melyekre máskor oda se figyeltem. Éreztem, ez most nem egy „normális” hullámvölgy, amit egy izgalmas feladattal, újra hegymenetté lehet változatni. Most baj van. Szívet ütő volt a felismerés: változtatni kell.
Utána azon gondolkodtam, kinek az érdekét kell a döntésnél szem előtt tartanom? A sajátomat? Vagy a csapatét, ahol 18 évet dolgoztam, sokáig vezetőként? Rájöttem, a két érdek egybeesik. Repedeznek azok a tartóoszlopok, amelyek engem cégvezetőként lendületben tartottak. A csapat nem egy fáradt, rosszkedvű főnököt érdemel. Ez nekem is rossz lenne, ők is szenvednének ettől. Egy ilyen állapot a 18 év szép emlékeit is kikezdhetné.
A következő fázisban már azt is láttam: nincs mitől tartanom. 13 éve együtt dolgoztam azzal a kollégával, aki a helyemre léphet. Tiszteljük, becsüljük egymást, bízunk egymásban. Akkor? Mire várok? És mire idáig jutottam a gondolkodásban, megnyugodtam. Felgyorsultak az események. Mindent megbeszéltünk, hogyan jelentsük be a váltást. Abban egyetértettünk, hogy gyorsan. Kívülről olyan tanácsokat kaptam, hogy ne vigyek sok érzelmet a magyarázatba. És azt se mondjam, hogy elfáradtam. Magyarországon nem szokás, sőt nem illik ilyet mondani… Pedig emberek vagyunk, nem?
Én azonban azt vallottam, ezt az elszakadást csak őszintén, hitelesen szabad végigvinni. Nincs mit szégyellnem: 18 év után elfáradhat az ember. És sírhat is… Mert ebben a történetben az érzelmeknek nagy szerep jutott. Szerettem a munkámat, szerettek engem is. Fájt a búcsúzás.
Az utódommal együtt jelentettük be a hírt a vezető munkatársaknak. Lélekerősítőnek néhány üveg pálinkát is bekészítettünk. Megható volt, ahogy reagáltak. Úristen, mi lesz ezután… Nagyon hosszú csend következett. Utána jött az elfogadás: megértjük, sok a 18 év… Majd az utódom beszélt: a jövőről, és elkezdtek tervezgetni… Igen, a munka nélkülem is megy tovább, és minden fantasztikus lesz. Ez a legnagyobb bizonyítéka annak, mennyire jó ez a csapat.
Amikor 120 ügyfelünknek is bejelentettük e váltást – mindig ketten, az előd és az utód együtt –, úgy gondoltam, sírtam már eleget, ott már tényszerűen beszélek a távozásról. De az odavezető úton már remegett a lábam… Az első két mondat még jól sikerült, ám utána… Eleredtek a könnyeim. Az ügyfelek felállva tapsoltak. Nekem, a közös munkának, a teljesítménynek. Utána az utódom beszélt. A jövőről. Őt is megtapsolták és drukkolnak neki. Én is.
Megkönnyebbült a lelkem. Ezzel ez a történet lezárult. Kezdődhet egy új, még számomra is rejtélyes korszak. Ami tartalmas, szeretni való. Nem sietem el a választást.