2012 május, a repülő hamarosan felszáll, az útirány Rio de Janeiro. Feleségemmel egy konferenciára tartunk, amely mindkettőnknek munkát jelent. Egyikünk sem járt még Rióban.
Carla előrelátó és nem sokkal az út előtt azt javasolta, hogy foglaljunk egy turista osztályú és egy business class jegyet. Mivel hosszú és fárasztó e repülés, fél úton cserélünk. Az első hat órában én ültem kényelmesebben. A frankfurti repülőtéren megvettem az ismert bestseller-szerző, Coelho könyvét. Titokzatos címe van: Aleph.
Rögtön olvasni kezdtem. A történet egy nagy utazásról szól, 9000 km a transz-szibériai expresszen, az író önéletrajzi részleteivel. A könyvben többször előkerült a felesége, aki festő, grafikus, szóval szintén művész, és akiről gyengéden, szeretettel írt. Bár a feleség a nagy utazáson nem vett részt, a visszaemlékezések mégis közel hozták őt, a szerelmüket, az élethosszig tervezett kapcsolatukat, a gyengéd érzéseiket. Néha letettem a könyvet, és elképzeltem őket. Az írót könnyebb volt, hiszen a fényképe ott volt a borító fülén.
A mellettem lévő ülésben egy korombeli hölgy utazott. Ápolt, jó szituált, a külsejéről ítélve akár dél-amerikai is lehetett. Kíváncsian pillantgatott felém, nem feltűnően, nem zavaróan csak úgy, mint aki diszkéten keresi a verbális kapcsolatot. Először nem reagáltam. Majd egyszer, amikor elkapta a tekintetem, megszólított angolul.
- Látom, szeret olvasni…
- Igen, most vettem ezt a könyvet a repülőtéren, szívesen olvasok szépirodalmat.
- És hogy tetszik?
- Érdekes, különösen az önéletrajzi jellegű leírások tetszenek benne. Nem tudom, hogy a valóságból táplálkoznak-e vagy csak egyszerűen egyes szám első személyben írta meg az író a történetet.
Útitársam arcán egy mosoly futott végig.
- Van valóságalapjuk.
- Akkor Ön sokkal többet tud, mint én…
- Én vagyok Coelho felesége.
Azt hittem, megfordul velem a világ. Hirtelen nem tudtam mit válaszoljak. Biztosan nagyon furcsán néztem, mert rám mosolyodott és elmondta, hogy ő festő és azért utazik most Rióba, mert ott lesz egy kiállításának a megnyitója. Nincs nála névjegy, sem meghívó, de ha megadom az e-mail címem, szeretettel meghív, menjek el.
Még mindig az eset hatása alatt, kissé delíriumos állapotban leírtam egy szalvétára az e-mail címem. Ekkor letelt az első hat óra és hátramentem a turista osztályra, hogy Carlának átadjam a helyem. E találkozás nem ment ki a fejemből. Gondoltam, a meghívó csak ígéret marad. De nem! A következő nap megjött a mail. Persze, a megnyitó egybeesett a konferencia programjával. Bár ha lelépek, azt is elnézték volna nekem. De inkább megköszöntem, és nem mentem el. Tanultam valamit a könyvből.
Úgy éreztem jobb, ha ezt az ajtót most nem nyitom ki.