Azt, hogy hívő ember és gyakorló római katolikus vagyok, nem szoktam reklámozni. Örök dilemmám, meddig és miként éljem meg hitemet a hivatásomban. Nem úgy választok kollégákat, barátokat, hogy valaki hisz-e Istenben, sokkal inkább jó embereket keresek, akikről tudom, hogy hasonló értékrendűek. Ahogy én őszintén fordulok hozzájuk, úgy a dolgozóktól is elvárom a nyíltságot, a korrektséget, ezért is van mindig nyitva előttük az irodám ajtaja. Ráadásul vezetőként minden kérésüket meg kell értenem, az ő szemszögükből is. Még akkor is, ha extrém témát vetnek fel. Például amikor az egyik kollegina fizetéselőleget kért, mert egy, a magánpraxisban elvégezhető műtétet szeretett volna kifizetni. Mellnagyobbítást. Megpróbáltam megérteni, hogy a szülése után miért olyan fontos ez a beavatkozás.
Azt a napot viszont sosem fogom elfelejteni, amikor szintén egy régóta nálam dolgozó, megbízható, és szenzációs szakmai tudással rendelkező kolléganő kérte, hogy üljünk le pár percre bizalmasan beszélni. Nem szeretem az így induló kéréseket, mert azonnal az vetődik fel bennem, hogy esetleg fel akar mondani. Máris azon járt az eszem, hogy mennyire fog hiányozni, miként találom meg az utódját, a hátam közepe is megfeszül a kiválasztás és a betanítás hosszú procedúrájától.
De ő nem akart elmenni a cégtől. Azt mondta el, hogy terhes. Katolikus, négy gyermekes családapaként ez a legjobb hír, amit hallhattam. Különösen, hogy az első gyerekéről volt szó, bár tudtam, hogy akkoriban nem volt állandó kapcsolata. Néhány másodperc múlva viszont rádöbbentem, hogy hamarosan ugyanaz a keserves időszak indul el a cég működtetésében, mint ami a felmondással jár. A kolléganőm akkor azzal folytatta, hogy nem szeretné megtartani a gyerekét. Ezzel a bejelentésével egy hosszú lelkiismereti válságot indított el bennem. Mert bár a válaszommal hívő emberként azon munkálkodtam, hogy tartsa meg a gyermekét, de volt egy rövid tizedmásodperc, amikor a megkönnyebbülést éreztem, hogy a csapatunkban marad ez a fontos munkatárs. Emlékszem, hosszan hallgattam az érvelését, hogy miért nem tarthatja meg a babát, miért választotta ezt a szomorú utat és visszafordíthatatlan megoldást. Sokáig beszélgettünk erről, és én folyamatosan lelkiismeretfurdalást éreztem. Egy megfogant kis lélekről van szó, de milyen szintig avatkozhatok bele az életébe?
A hölgy végül az abortusz mellett döntött. Nem haragudhatok rá, ugyanúgy kedvelem, és ugyanolyan fontos csapattagnak tartom, mint korábban. És azt gondolom, hogy ugyanolyan jó ember. De vajon én megtettem-e mindent, amit a hitem diktál? Nem kellett volna még többet tennem azért, hogy megszülethessen az a gyermek? Késő. Most már csak imádkozni tudok mindkettőjükért…