2002-ben eljöttem a Kereskedelmi és Hitelbanktól, visszaadtam a szolgálati kocsimat. A következő állásig – ami akkor a pénzügyminiszteri posztot jelenthette, ha minden jól alakul – szükségem volt autóra. Vettem egyet. Már el is feledkeztem erről, amikor már pénzügyminiszterként kaptam egy dörgedelmes levelet az illetékes hatóságtól. Nem jelentettem be a vásárlást és nem nyújtottam be az előírt adóbevallást, miközben nekem adóznom kell utána. Felszólítottak a hiánypótlásra.
Megdöbbentem. Annyi helyen nyilvántartották e vásárlást – rendőrség, okmányiroda, biztosító –, eszembe sem jutott, hogy az önkormányzathoz nem továbbítják az adatot, hivatalból. A gépjárműadót befizettem, ám akkor elhatároztam, hogy legalább ezt az egy értelmetlen bürokratikus kötelezettséget kiirtom. Kiadtam kollégáimnak a feladatot, nézzék meg, miként lehetne itt egyszerűsíteni. Azt hittem, számukra is világos, hogy ez így értelmetlen, az állampolgárt fölöslegesen terhelő megoldás. Nem így volt. Hosszú vitába bonyolódtunk, aminek az volt a lényege, hogy minden úgy jó, ahogy van, s ha változtatunk, akkor csak rontunk a jól bevált gyakorlaton. Hiába érveltem azzal, hogy az informatika terjedésével szükségszerű az adminisztráció egyszerűsítése. Egy gombnyomás, és máris tovább megy az adat a megfelelő helyre. Nem értem el célt. Hetekig-hónapokig tartott a huza-vona. Én nem értettem, ők miért ragaszkodnak egy bürokratikus gyakorlathoz, ami mindenkinek csak rossz. Ők meg nem értették, miért volt akkora trauma, hogy az önkormányzatnak ki kellett töltenem még egy nyomtatványt. Más is megteszi, mégsem hal bele.
Úgy éreztem, egy világ választ el bennünket. Megmerevedtek az álláspontok. Tudtam, ha utasítom őket, megoldják a helyzetet. Én azonban egy darabig csak kértem. A szakmai vaksággal és a mundér becsületének makacs védelmezésével nem számoltam. Mint ahogy ők sem azzal, hogy én ebből „kabinetkérdést” csinálok. Nem úszhatták meg az új, egyszerűsített szabályozást. Végül megtették, amit kértem. Ha nem is sokat, de talán ezzel én is beleütöttem egy szöget a bürokrácia koporsójába.
Hogy miért meséltem ezt el? Talán azért, mert azóta több autóvásárláson vagyok túl, s mindig eszembe jut, hogy ez a kicsi lépés milyen nagy küzdelem volt nekem. Másrészt, amikor üzletemberektől hallom, hogy milyen bonyolult néha az ügyintézés, eszembe jutnak a volt kollégáim. Ők ezt biztosan másként látják. Hivatalból. Csak akkor érthetik meg egymást, ha mondjuk, néhány napra szerepet cserélnek. El tudom képzelni, hogy akkor viszont tényleg beindulna az egyszerűsítés. Fölösleges viták, erőpróbák nélkül. Csak azért, mert egyszerűbben tényleg jobb. De jó lenne, ha a felesleges bürokrácia nem csak akkor csökkenne, ha egy magánemberből miniszter lesz!