Tanácstalanok voltunk. Már-már ott tartottunk, hogy feladjuk. Ha a vezetők nem akarják a változást, akkor a fejünk tetejére állhatunk, akkor se tudunk eredményesek lenni.
Egy nagy multitól kaptuk a feladatot jó pár évvel ezelőtt, hogy vegyünk részt a szervezet átállításában, agilis üzemmódra. A programot a vezetők egy csoportjával kezdtük. Nem örültek nekünk, mindent akartak, csak változást nem. A közös megbeszéléseken fapofával ültek, semmivel nem tudtuk kimozdítani őket ebből a közönyös állapotból. Mintha összebeszéltek volna ellenünk…
Tudtuk, ha a vezetőket nem tudjuk meggyőzni, akkor nem léphetünk tovább, a vállalat több száz dolgozójánál sem lesz esélyünk. Ezért mindent bevetettünk: voltak tréfás szituációk, meg érzékenyítési gyakorlatok, drámai helyzetekkel. Semmi reagálás. Már-már feladtuk, amikor eszünkbe jutott: talán egy egészen más környezetben hatnának ezek a történetek…
Több iskolát segítünk, egy vidékiről tudtuk, hogy ott hátrányos helyzetű gyerekeket oktatnak. Van köztük bántalmazó családból származó, többségük mélyszegénységben él. Könyveket gyűjtöttünk előre – ebbe is bevontuk a multis vezetőket –, majd ezekkel elmentünk az iskolába. A tanárokkal előre megbeszéltük, hogy a 6-7 évesek boldogságórájára ül be a teljes csapat.
Boldogságóra? Igen, ott abban az iskolában erre is tanítani kell a gyerekeket. Azt a feladatot kapták, hogy rajzolják le, milyen egy rosszkedvű falu, és milyen egy jókedvű. És utána írják le azt is, milyen egy nap a két helyen. Alaphelyzet volt, hogy esik az eső…
A gyerekek fantáziája szárnyalt. A rosszkedvű falu színei sötétek, komorak voltak. Zuhogott az eső, ami nagy sárt okozott, az emberek mérgesek voltak, szidták az égieket, egymást, veszekedtek, sőt… A jókedvű faluban boldogan fogadták az esőt. Jót tesz a növényeknek, minden szépen nő majd, lesz bőséges termés, így ennivaló is elég. Mindenki annyit ehet, amennyit csak bír. A következő feladatban a gyerekeknek hidat kellett építeni a két falu közé, hogy az egyik faluból átmehessenek a másikba. A gyerekek erre is sok megoldást találtak. Minden képen egy irányba áramlott a hidakon a tömeg…
Az órán elhangzó történetek, a gyerekek sorsa sokkolta a vezetői csoportot. Volt, aki sírt is… Azt látták, hogy ezek a nehéz sorsú, eszköztelen gyerekek mennyire tudják, mi kellene a változáshoz. Vágynak rá, s attól is boldogok, hogy rajzolhatnak róla… Akkor ők, akiknek pénzük, hatalmuk és minden eszközük megvan a változáshoz, belső ellenállást szerveznek, ahelyett hogy segítenék a folyamat lehető legjobb lebonyolítását? Elszégyellték magukat… Innen kezdve beindult a folyamat. Soha sehol ilyen látványos eredményt nem értünk el.