Hiszek a sorsszerű fordulatokban. Most már igen, hiszen velem megtörtént. Ám ezért nagyon meg kellett küzdeni.
A debreceni egyetemen dolgoztunk a feleségemmel, amikor érkezett egy külső, programozási megbízás. Egy nagy vegyipari vállalatnak kellett vállalatirányítási rendszert fejleszteni. Boldogan vállaltuk, egyrészt jól jött a pénz, másrészt szakmailag is sokat ígért ez a munka. Több mint húsz éve történt. Akkoriban számítógéppel nem voltunk túl jó ellátva, konkrétan, kettőnknek volt egy gépe. Beosztottuk: amikor egyikünk könyvekből tanulta a feladathoz szükséges tudnivalót, a másikunk programozott. Felváltva tanultunk, vagy a gépen dolgoztunk. Az ágazat technológiáiról volt némi fogalmunk, de jócskán ki kellett egészíteni tudásunkat. Működött ez a megosztás. A szoftver időben elkészült. Az így kapott pénzből vettünk egy notebookot, felkészülve az újabb nagy megrendelésre.
Evés közben jön meg az étvágy… Két kollégámmal úgy gondoltuk, az egyetemi munka mellett érdemes lenne vállalkozni, ezért négyen céget alapítottunk. Azt hittük, olyan referenciát szereztünk, ami után „dőlni” fog a megbízás, és persze, a pénz. Nem így volt. Kisebb feladatok akadtak, de az áttörés elmaradt. Így negyedik társunk rövid idő múlva ki is szállt a vállalkozásból. Hárman maradtunk. Én azonban annyira bíztam magunkban, hogy otthagytam az egyetemet. Főállásban vállalkozó lettem.
Sok kecsegtető tárgyaláson vettem részt, s amikor már úgy éreztem, szerződést kötünk, szertefoszlott minden. Ez így ment kilenc hónapon keresztül. A tartalékaink elfogytak, a feleségem egyetemi munkája mellé még kettőt bevállalt, hogy meg tudjunk élni. Két kisgyerekünk volt. Éreztem, sokáig nem tartható ez az állapot, munkát kezdtem keresni. Két ajánlatot is kaptam: mehettem volna a debreceni egyetemre, óraadó tanárnak, kis pénzért, és egy budapesti szoftveres céghez, sok pénzért, és sok munkáért.
A sok pénz mellett kellett volna döntenem, ezt diktálta a józanész. De még nem adtam fel, még bizakodtam… Nemhiába. Amikor már éppen igent mondtam volna a budapesti állásra, hirtelen „beesett” egy jelentős megbízás egy jászsági műanyagipari vállalkozástól. Sorsszerű volt e fordulat. A mélyponton voltam, reménytelennek tűnt a helyzet. De úgy éreztem, megdolgoztam a változásért. Volt vízióm, célom, tudásom, kitartásom.
És ettől kezdve minden más lett. Áttörés jött a vállalkozás életében. Egyre több megbízás, egyre jelentősebb feladatok. Külföldön is. Nőttünk, terjeszkedtünk. Kolozsváron és az USA-ban is irodát nyitottunk. Ha egy üzlet beindul… De ennél többről van szó: a befektetett munka, a jól megválasztott vízió eredményt hozott. Szerencsém volt, az áttörés még időben jött. Ezt hívom én sorsszerűségnek.