Villamos üzemmérnök, számítógép gyártó, szervízelő, üzletkötő, értékesítési vezető, reklámcég-tulajdonos, könyvkiadó, értékesítési tréner, író, kommunikációs tréner. Az elmúlt 28 év címszavakban.
Idealista fickó vagyok, nekem nem elég, ha pénzt csinálok. Szeretem, ha a munkám hasznos a társadalomnak. Trénerként akarom tudni, hogy hatással vagyok másokra, hogy a tevékenységem valóban segít azoknak, akik bizalmat szavaznak nekem, és "rám bízzák" magukat.
Nem volt ez másként akkor sem, amikor társadalmi munkában egy segítő szervezetnél megvalósult egy nagy álmom, hogy hajléktalanokkal foglalkozhassak. Tisztában voltam vele, hogy egy ilyen közösségben más a matek. Nem számíthattam arra, hogy ugyanazzal a motivációval fognak hallgatni, mint azok az üzletemberek, akik azért jönnek hozzám, hogy a szónoki képességeiket fejlesszék.
Azt mondtam, ha egyetlen ember életében hozzájárulhatok a változáshoz, már elégedett leszek. Megismerkedtem egy kis csapattal, akik mind az utcán élték az életüket. Volt, aki csak egy évig, de volt, aki már tíznél is többet töltött zord körülmények között az utcán. Borzalmas történeteket, a megaláztatás olyan szintjét osztották meg velem, amit el sem tudtam képzelni. A társadalom által megvetett kivert kutyaként, számkivetettként tengették életüket.
Eleinte azért jöttek a foglalkozásokra, mert ételjegyeket kaptak utána. Hárman azonban kitartóak voltak, és később is jöttek, amikor már nem járt a jutalom. Egy valaki azonban kitűnt közülük. Tartása volt, kíváncsi szemei és intelligens hozzászólásai, bár eltelt egy kis idő, mire a bizalmába fogadott. Mindig ott volt. Nagyon akart változni. Amikor a csoportfoglalkozások véget értek, meghívtam egy kommunikációs tréningemre. Elvégezte. És mindig jött a gyakorló napokra is.
Aztán szerzett munkát és egy kis albérletet. Majd vezető lett belőle és nagyobb lakásba költözött. Ma már a bakancslistájáról pipálja ki a tételeket, és én nagyon-nagyon büszke vagyok rá.
Visszaemlékszem az egyik tréningre, amit egy szállodában tartottunk. Megvárta, míg mindenki hazament, és utána csöndben az ablakhoz húzott és a távolba mutatva megkérdezte:
– Zsolt, látod ott azt a furgont?
– Igen – válaszoltam…
– Tudod – folytatta – , az egy segélyszervezeti autó, és szerdánként szendvicset osztanak hajléktalanoknak. Nemrég még én is ott álltam a sorban, és miközben vártunk a szendvicsünkre, a többiekkel beszélgetve mutattunk pont erre a szállodára: Látjátok, az ott egy másik élet! Most pedig itt állok ebben a szállodában, beszédet mondok a tréningeden, és mutatom neked a furgont, hogy te is tudd, "az ott egy másik élet".
Nyeltem a könnyeimet.