Melinda, itt az idő, hogy megmutasd, mit tudsz! – mondta a nagy autóipari beszállító cégcsoport amerikai főnöke, amikor kinevezett ügyvezető igazgatónak a magyarországi leányvállalatnál. 2009-ben járunk: ez volt az első cégvezetői kinevezésem, és égett bennem a vágy, hogy bizonyítsak. Mire a rajtvonalhoz álltam, elvégeztem a házi feladatomat: alaposan felkészültem abból, hogy kik a megrendelőink, milyen ütemezéssel gyártsunk, szállítsunk nekik.
Az első időszak egy "zsenge" cégvezető életében mindig izgalmas és embert próbáló, ám számomra különösen kemény forgatókönyvet írt az élet. Nem sokkal a székfoglalóm után teljes erővel csapott le az egész világot sújtó gazdasági válság. Partnereink sorban törölték megrendeléseiket – egyenként is sok milliós tételeket–, a szállítások átütemezése vagy más megoldás szóba se kerülhetett. Hosszas megbeszéléseket követően elkerülhetetlen volt a súlyos döntés: a gyár fennmaradása érdekében csoportos létszámcsökkentést alkalmaztunk. Fel se merült bennem, hogy ezt a döntést ne én közöljem az érintett dolgozókkal.
Amikor elbúcsúztam a komor arcú kollégáktól, elmondtam, fáj a szívem, hogy ezt kell tennem, ugyanakkor hiszek benne, hogy nemsokára visszajöhetnek. Volt, aki velem együtt akart hinni ebben, de többen csak legyintettek, azután pakoltak és mentek.
Mindenképpen állni akartam a szavamat. Elhatároztam, hogy a napi rutinom részévé teszem a vevőkkel való kapcsolattartást, hogy visszaszerezhessük őket. Hívogattam őket, leveleket írtam. Nem hívtak vissza, nem válaszoltak, vagy ha mégis, akkor néhány mondattal... –leráztak. Ők is ugyanúgy küzdöttek a saját gondjaikkal. A férjem szerint már-már olyan voltam, mint egy vadászkutya. Nem csüggedtem. És egyszer csak kisütött a nap. Nagyjából ezt választ kaptam: Na jó, két nap múlva találkozzunk, tárgyaljunk, aztán majd meglátjuk. Az állhatatosság meghozta a gyümölcsét: az elsők között voltunk, akik újra szállíthattunk ennek a cégnek.
Néhány hónappal később elkezdtük visszahívni az embereket. Semmi sem fogható ahhoz az érzéshez, amikor egy kilátástalan helyzetben lévő embernek munkát és megélhetést tudsz ajánlani és érzed az örömét, megkönnyebbülését. Azoknak, akik annak idején maradhattak, egy dolgozói megbeszélésen jelentettük be, hogy megint teljes munkaidőben dolgozhatnak. Néhányan még el is sírták magukat, én is meghatódtam. Akkor kibuggyant mindannyiunkból az elmúlt időszak összes aggodalma, frusztrációja, gondja-baja.
Walk the talk – hangzik angolul egy frappáns mondás. Azaz azt tedd, amit mondasz, mondd azt, ami van, ha ígérsz, az úgy is legyen. Még Amerikából kaptam ezt az útravalót. Azóta is tartom magam hozzá. Pedig időnként nagyon nehéz így tenni. De megéri!