Majdnem nyomdát vettünk, aztán belőlünk szereztek meg egy kis részt. Az eladó és a vevő ugyanaz a vállalkozás volt: egy több mint 150 éves osztrák családi cég. Óriási tradícióval, konzervatív üzletpolitikával, céltudatos működéssel, az ötödik generáció irányításával. Fordulatos történet, meglepő kanyarokkal.
Az egész úgy kezdődött, hogy tíz évvel ezelőtt megkereste a Prime Rate-t egy osztrák családi nyomda, s felajánlotta megvételre egy leányvállalatát. Az is nyomda volt, digitális technikával dolgozott, tényleg jól illeszkedett volna hozzánk. A tulajdonosnak ez új szerzeménye volt, ám a leányvállalat nem sokkal a vásárlás után elvesztette korábbi legnagyobb megrendelőjét, amit sok próbálkozás után sem tudtak pótolni, így megszüntetés várt rá. Ekkor jutottak el hozzánk, mondván, mi tudnánk használni a gépeket, és piacot is nyernénk. Nekik is jó lett volna, nekünk is. Tipikus „win-win” szituáció.
Osztottunk, szoroztunk, mindent alaposan körbejártunk, s úgy láttuk, nem lenne rossz üzlet ez a cégvásárlás, hiszen a piacon valamennyire a konkurensünk volt. Hónapokig tárgyaltunk, s amikor már majdnem teljesen megegyeztünk, a tulajdonos felfedezte, hogy egy régmúltra visszanyúló, jogilag zűrös ügylet terheli még a leányvállalatot. Erről korábban ők sem tudtak. Így viszont már nem merték eladni, rendezni nem akarták, tehát kényszerűen mégis a cég bezárása mellett döntöttek.
Ezt se bántuk nagyon, hiszen ezzel is nyertünk ügyfeleket, az osztrák anyacég közvetítésével. Tehát így is, úgy is jól jártunk. Ráadásul az osztrákokkal megmaradt a jó viszony, egyre több üzletben működtünk együtt. Ők a rotációs nyomtatásban voltak erősek, mi meg az ívesben, és a digitálisban. Kiegészítettük egymást. Egyre szorosabb lett a kapcsolat.
Nem meglepő hát – bár mi nagyon meglepődtünk –, amikor egyik nap az osztrák tulajdonos azzal állt elő, hogy tulajdonrészt vásárolna a mi cégünkben. Úgy gondolta, a közös érdekeltség segítené a közös munkát. Bár odáig eszünkbe sem jutott, hogy cégünknek akár csak kis hányadát is értékesítsük, de azért elgondolkodtunk az ajánlaton. Kisebbségi részt akart, s nem kért opciót a többi tulajdonrészre. Ezen ismét meglepődtünk. Vajon miért nem? Mit lát bennünk, amit mi még nem fedeztünk fel? A gyanakvó kérdésre aztán egyszerű volt a válasz: ha a miénk marad a többség, akkor biztosan továbbra is teljes erőbedobással dolgozunk. Szüksége van rám –mondta- a jövőben is.
Ez legyezgette hiúságomat, de azért ismét hosszan elemeztük az új helyzetet. Egy-másfél évig tárgyaltunk, míg 2018 nyarán megegyeztünk. Eladtuk cégünk egy kis darabját. Egy százötven éves cég elválaszthatatlan partnere lettünk. Nem bántuk meg.