A kilencvenes évek legelején, karrierem kezdetén, új munkahelyemen rögtön egy értékesítési ágazatot kaptam, irányító pozícióval. Büszke voltam rá, bizonyítani akartam. A nagy igyekezettel azt értem el, hogy egy plusz feladatot is rám osztottak. Egy nagyhírű, Nyugat-Európába is exportáló, papírgyár termékeit kellett a magyar piacra is bevezetni.
Elkezdtük járni a nagykereskedőket, hálózatokat, piaci nagyágyúkat. A jelentősebbnek ítélt jelöltekhez kollégámmal én is elmentem tárgyalni. Ebben az esetben is. Ragyogó prezentációval készültem, vittünk mintatermékeket, bemutattuk a kitűnő alapanyagokat, soroltuk a fogyasztóbarát paramétereket, elképesztő tudományossággal mutattuk be a minőségi kategóriákat és az árrendszert is olyan vonzóan ecseteltük, hogy teljes mértékben biztos voltam abban, hogy e tárgyalásból szerződés lesz.
Partnerünk, az ottani kereskedelmi igazgató azonban csak hümmögött. Csóválta a fejét, a kezét a nyakára támasztva jelezte, milyen súlyos gondok nyomasztják és egyfolytában kitérő válaszokat adott.
A teringettét! Nem erre számítottam és nem is ehhez szoktam. Saját megítélésem szerint mindent lehetséges eszközt bevetettem: az iskolában tanultakat, a gyakorlatban tapasztalt fortélyokat majdnem tökéletes retorikai művészettel ötvöztem. Mi lehet a baj? Nem estem ki a szerepemből, de tudtam, egy jottányit sem haladtunk előre érkezésünk óta.
Időközben dél lett, tárgyalópartnerünk meghívott bennünket ebédelni a vállalat étkezdéjébe. Megmutatta az osztályokat, az irodákat, a raktárt és egy semleges témákról szóló, néhány mosollyal tarkított ebédet követően visszatértünk az irodába. Megint csak nehezen indult a társalgás…
… és akkor, egyszer csak, oda nem illeszkedően, a semmiből elérkezett a hang, amivel megszólított bennünket: „Van itt egy kis jóféle pálinka. Megkínálhatom az urakat így ebéd után? Saját főzés!” – tette hozzá csibészes összekacsintással.
Nem, nem lehet, autót kell vezetnünk, munkaidő van, még várnak ránk – sorakoztattuk az érveket, de az üveg és a három kis stampedli pohár már az asztalon volt. Mit lehetett tenni? Koccintottunk. Amint lecsúszott a három kis feles barackpálinka, János (hívjuk most így partnerünket a történetben) azonnal mosolyogni kezdett és így szólt: Sanyikám, tegeződhetünk? Kezet fogtunk, és mint két évtizedes cimbora, egymás szavába vágva sztoriztunk és – hosszú távra megállapodtunk.
… A mai napig eszembe jut, hogy lehet bármilyen jó a prezentáció, a kondíciórendszer, a retorika, a reklám vagy bármi más a tarsolyban – az ember kapcsolatok mindent felülírnak. Ha azok működnek, akkor az üzlet sem marad el…