Évekkel ezelőtt egy magyar tulajdonú nagyvállalatnál dolgoztunk, többéves, szervezeti kultúrát fejlesztő átfogó program keretében. Ez azt is jelentette, hogy kollégáimmal hónapokon keresztül jártuk a vidéket és az ország sok különleges szegletében tarthattunk kompetenciafejlesztő tréningeket, vezetőfejlesztő programokat, szakmai workshopokat.
Sok értékes emberrel ismerkedtünk meg az egyes programok során, öröm volt dolgozni velük. Döntő többségükben a szakmájukat pontosan ismerő, munkakörüket magas színvonalon ellátó szakemberek voltak, részben vezetői beosztásban. Készséggel és őszintén elmondták, milyen nehézségekkel szembesülnek, hogyan képzelik a megoldást. Azt is sokra értékelték, hogy a vállalat menedzsmentje lehetővé tette a mindennapi munkájukhoz közvetlenül nem tartozó „elvonulást” és közös gondolkodást.Korábban erre nem volt példa, még az idősebb szakik sem emlékeztek ilyesmire.
Az egyik középvezetői „kétnaposon” hamar kitűnt a csapatban, hogy az egyik vezető kiemelkedő képességekkel rendelkezik a problémamegoldás területén, asszertív kommunikációjával gyorsan képes volt akaratát érvényesíteni és javaslatait elfogadtatni. A közös feladatokat csoportja sikeresen és gyorsan oldotta meg, látszott, hogy igazi menedzser típusú vezetővel van dolgunk. Ezen a napon minden gyakorlatot kiváló eredménnyel teljesítettek.
A műhelymunka egy bizonyos szakaszában volt egy gyakorlat, amelynek keretében a csapat munkahelyhez kötődő közös jövőképét próbáltuk megalkotni. Ennek során behunyt szemmel el kellett képzelni egy néhány évvel későbbi állapotot, és utána kértük, hogy osszák meg egymással és kisebb csoportokban egy hevenyészett rajzzal ábrázolni is kellett a „jövőt”. A korábban még remekül teljesítő vezető ennél a gyakorlatnál leblokkolt, passzív lett, visszahúzódott. Inkább megfigyelőként vett részt a munkában, nem akart előtérbe kerülni.
A csoportok prezentációja után volt egy hosszabb szünet, amikor megvárta, hogy már csak mi, trénerek legyünk a teremben. Odasomfordált hozzánk és megszólított. Egyrészt udvariasan megköszönte az addigi munkánkat, érdekesnek találta és élvezte a közös feladatokat. Aztán kibökte, az utolsó gyakorlat nagyon megviselte őt. Az, amikor a céges jövőképről kellett gondolkodni. Nem jutott semmi az eszébe. Hiába hunyta be a szemét, ő csak a következő napok, hetek feladatait látta, de nem tovább. Próbálkozott, erősen szorította a szemét, de a görcsös igyekezetből sem jött ki semmi vízió. Csalódott és szomorú volt. És végül kiszakadt belőle a hátborzongató mondat: „Tanítsatok meg álmodni! Én is szeretném a cég jövőjét előre látni!”
Most őszintén, kell ennél nagyobb munkavállalói elkötelezettség?