Informatikusokat közvetítettünk Németországba a cég alapításától, 1990-től kezdve. Több szereplős közvetítői lánc alakult ki: köztünk és a végfelhasználó között volt még néhány állomás, ahol, természetesen, levettek a jutalékból. Mi akkoriban 75 márkát kaptunk emberenként, a fölöttünk levő pedig 90-t, és így tovább. Mindenki zsebre tette a maga 15 márkáját, ez volt akkoriban a bevett gyakorlat.
Egyik nap szólt a kolléganőm, hogy a láncban fölöttünk lévő cég csődbe ment, s ha ügyesek vagyunk, ezt az elemet kiiktatva, mi 90 márkát tehetünk zsebre. Örültem az információnak, rögtön nekiálltam a megvalósításnak. Kiderítettem, hogy utánunk egy Dr. Keil nevű német vállalkozó következett, aki a Siemens nagy „emberbeszállítója” volt. München egyik legelőkelőbb negyedében volt egyszemélyes vállalkozásának az irodája. A rendezett, nagy ház előtt 5 BMW állt, bent pedig egy pazarul berendezett, igazi nagypolgári környezet fogadott. A bajor, hatvanas, bőrnadrágos úr – stílusa alapján inkább egy jóságos, mosolygós bácsi – kedvesen fogadott, jókat adomázott, majd bólogatott, amikor tájékoztattam, hogy a köztünk lévő közvetítői láncszem kiesett. Megnyugtatott, hogy őt ez egyáltalán nem zavarja, ezentúl majd nekem fizeti közvetlenül a 75 márkát. Nyeltem egy nagyot, s megkérdeztem, miért 75-t, ha idáig 90-t fizetett? Ő visszakérdezett: miért 90-t, ha én idáig 75-t kaptam? Mennyivel adunk több szolgáltatást? Most én kérdeztem vissza: miért adna most kevesebbet, ha idáig 90-t fizetett? A szolgáltatás ugyanaz marad…
És ez így ment jó félórán keresztül. A korábbi mosolygós „bácsi” kőkemény üzletemberré változott egy pillanat alatt. Küzdött, alkudott, érvelt. Csűrtük-csavartuk a szót, hol én kérdeztem, hol ő, s mindkettőnknek megvolt a válasza is. Tudtuk, hogy valahogyan meg fogunk egyezni, mert fontos ez az üzlet. Végül a vitába némileg belefáradva, 86 márkánál kezet fogtunk.
S ezután újra a jóságos bácsi ült velem szemben. Így nem volt kellemetlen megkérdezni, miért harcolt ennyire a pénzért, miért vetett be újabb és újabb érveket, csakhogy pár márkát még megszerezzen, amikor láthatóan neki erre nincs szüksége, nekünk, csóró magyaroknak, annál inkább. „Das ist ein Sport für mich”- hangzott a válasz. Sokat tanultam ebből a beszélgetésből. Megértettem, micsoda különbség, ha valaki „csak” sportból csinál üzletet, s nem az élete, a megélhetése múlik rajta. Ilyenkor az ember lehet elegáns, de kőkemény, laza, de nagyon céltudatos, és a végén akár nagyvonalúan engedhet is.
Én is elégedett voltam a végeredménnyel. Megküzdöttem érte. És bevallhatom, extraösztönzést jelentett mindvégig, hogy a hírhozó munkatársam akkoriban a barátnőm volt. Neki is meg akartam felelni. Sikerült.