Semmit sem tudtam a vállalat termékeiről, amikor beléptem a céghez. Nem gond, mondta a főnököm, és kezembe nyomott egy halom prospektust. Ha azokat megtanulom, felkészült leszek. Megtanultam, kívülről fújtam az összes termék nevét, jellemzőjét, s hogy mire jó. Két nap múlva már ügyfélnél voltam. Akkoriban gyorsan mélyvízbe dobták az embert.
Az igazi nagy próbatétel két hónap múlva következett. A Zala megyei Állami Építőipari Vállalathoz (Záév) mentem tárgyalásra, az igazgatóhoz. Üzletkötőként úgy gondoltam, mindig az első embert kell megkeresni, aki dönteni tud. A tárgyalás sikerült. Annyira, hogy a következő hétre egy gyakorlati bemutatóban állapodtunk meg. Nem gond, gondoltam, mert a főnököm megígérte, hogy ő ezt megcsinálja, ért hozzá. Aztán jött derült égből a villámcsapás. Egy nappal előtte szólt, hogy nem tudja megtartani a bemutatót. Nekem kell. Ez nem gond – mondta a főnököm, egy óra alatt megtanítalak burkolni, fugázni, csempét ragasztani. Nem volt választásom. Mindent megmutatott, én pedig még éjjel is a fugázást gyakoroltam. A bemutató másnap 3-kor volt, addigra néhány fogást profi módon akartam végezni.
Szerencsém volt. A másnapi találkozón a vállalat mérnökei voltak jelen, akiknek szintén nem a gyakorlat volt az erősségük. Elméletből én pedig addigra már annyira jó voltam, hogy minden kérdésre meggyőzően válaszoltam. Tehát a próba első szakaszát sikeresen vettem. A gyakorlati bemutatónál azonban remegett kezem, lábam. Előre szóltam, hogy ne számítsanak tökéletes kivitelezésre, az ő embereik ennél sokkal jobban fogják csinálni… Minden, számukra fontos terméket elővettem, használtam. Elégedettek voltak a látvánnyal. Az üzlet megköttetett. Életem egyik legmegerőltetőbb napja volt ez az 1991. októberi délután. Így amikor 1992-ben kerültem hasonló helyzetbe, már nem stresszeltem ennyire. Ott háromszáz fős konferencián kellett előadást tartanom, ez rendben is volt, majd ott is jött egy gyakorlati bemutató. És megismétlődött a korábbi eset. Az ehhez értő kollégám nem ért rá… Ott azonban a közönség soraiban már ültek kétkezi dolgozók is, akik naponta fugáznak, ragasztanak, burkolnak. Egyikük oda is jött hozzám, s megjegyezte, ő ezt másként csinálná… Ahogy ő rakja a márványt, jobban látszik, ha esetleg nem lenne pontos a munka. Igazat adtam neki, megköszöntem a tanácsát. Nem volt miért vitatkoznom…
Azóta sokszor kerültem mélyvízbe, vezetőként is. De érdekes módon egyik történet se volt ennyire megrázó, mint az első próbatétel. Akkor egy életre megtanultam: minden helyzet kezelhető, ha az ember nagyon akarja, ha van egy belső kényszer, motiváció, ami hajtja. Nálam ez akkor is, azóta is nagyon működik.