A 90-es évek elején már annyira szerettem volna saját vállalkozást, hogy azt fontolgattam, tejüzemet gründolok Tapolcán. Ugyanakkor a Balatonfelvidéken házfelújításokkal, Budapesten autókereskedéssel foglalkoztam kicsiben. Egyszerű elvre alapoztam az üzletet, ami nekem tetszik, biztos tetszik másoknak is. Bár sikeresnek bizonyult az elmélet, mégis maradtam a színháznál. Énekeltem, igazgattam az Egyetemi Színpadot, rendeztem vidéken, bekerültem sorozatokba, végre jöttek a gyerekek. Ugyanakkor a vágy, hogy a magam ura legyek, nem csökkent, de volt mivel múlatnom az időt.
2003-ban aztán kineveztek a bedőlni készülő Vidám Színpad igazgatójává. Először csak egy kísérleti évre – nem a mi kutyánk kölke –, meg gyanakodtak is, működik-e az elgondolásom, valóban elindul-e a színház fölfelé, ahogy ígértem.
Különös helyzet volt. Elhanyagolt, öreg épület, a nézőktől elhagyatva, nevenincs színészek kis csapata s hozzá negyedannyi pénz, mint amiből remek épületekben, az országos hírű társulatok dolgoztak akkoriban a város közepén. 110 milliót szántak akkor a Vidám megsegítésére. Sebaj! Vörösmartyval szólva: „mindig így volt e világi élet!”. Van ambícióm, hitem, gondoltam. Belevágtam. Ahogy Jézus mondta: „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta”. Egy évadban öt bemutatót tartottunk, télen fűtés nélkül, kabátban is dideregve próbáltunk, sokszor a színészek kellékeztek, díszítettek, a kritika lesajnált, mások azzal vádoltak, hogy öljük a kabarét. Nem baj! Beosztottuk azt a keveset amink volt – a kevesebbnél is kevesebb – és dacosan leszegett fejjel mentünk előre.
És akkor módosították az áfatörvényt és hirtelen a 110 millióból 90 maradt csupán. Ültünk a koszladt hodályban, az akkori igazgatói irodában, akikkel együtt vágtam bele, néztünk egymásra laposan, ki ezt mondta, ki azt, el-elharapva a szót, aztán felállt az egyikük – hát, ami nem megy – és halkan köszönve kiment az ajtón, majd a második, a harmadik, és ott maradtam egyedül. Azt még nem is mondtam, hogy az előzőektől maradt adósságot is törlesztenünk kellett, valami húszon milliót évente. Ott ültem egyedül egyéves igazgatóként, egy év orrvérzésig feszített munkájával, az összes bemutatóval a hátam mögött, hatvan ember, hatvan család vezetőjeként, akik mind tőlem várták a megoldást, a holnapi kenyeret. Akkor a nagy csendben megszólalt bennem valaki: Te hülye vagy? Tegnap még semmid sem volt, hogy színházat csinálj! Most van épületed, társulatod, repertoárod, már kevés néződ is akad és mindehhez 70 millió forintod. Hallod, 70 milliód, hogy megcsináld!
Szóval folytattam! Ma mi vagyunk a Centrál Színház, a Facebook számai alapján 2020 tavaszán a legsikeresebb budapesti színház, de legalábbis azok egyike.