Jelenlegi hely

Pálinkafőzde, időkapszulában

Szicsek János, a Szicsek Pálinkafőzde egyik tulajdonos-ügyvezetője
Pálinkafőzde, Szicsek János, 365 üzleti történet, BOOM Magazin
„Néha elborzadva mesélték, hogy a bérfőzéshez kapott cefrében mi mindent találtak…”

 

Nálunk, a vállalatnál soha nem lesz egyenruha – szögezte le édesapám egyszer, amikor azt látta, hogy két munkatársa egyszer illuminált állapotban – vagyis részegen – egymást támogatva, imbolyogva ment Tiszaföldvár utcáin. Azt mondta, szégyellné, ha a városban azt látnák, tőle a dolgozók így mennek haza. A pálinka neki nagy érték volt, szívesen megkóstolta, és azt is megengedte, hogy műszak végén az emberek egy fél decit felhajtsanak. De a mértéket tartani kellett.

Neki ez sikerült, másoknak nem mindig. Néha azonban éppen a pálinkával tudta sakkban tartani egy-egy emberét. Pár évvel ezelőtt épült a nagyon korszerű főzdénk. A kőműves mester kulcsfigura volt, rajta múlt, milyen gyorsan tudunk haladni. Ő azonban folyamatosan ügyeket intézett, kocsiba vágódott, hol ezért, hol azért rohant el. Nem haladt az építkezés. Akkor kitalálta édesapám, hogy megkínálja pálinkával. Az arra elég volt, hogy már ne merjen kocsiba ülni, de még dolgozni tudott tőle. Igaz, ez nem volt túl szabályos, de a főzde elkészült.

Nagyon megváltozott minden. Édesapám haladni akart a korral, ezért a legkorszerűbb üzemet építtette fel, ahol mindenféle pálinkát a legjobb minőségben lehet előállítani. 1988-ban bérfőzéssel kezdett, ma viszont már csak saját pálinkát állítunk elő. Néha elborzadva mesélték, hogy a bérfőzéshez kapott cefrében mi mindent találtak… Nem igen válogatták át a gyümölcsöt. Mi nagyon megnézzük, milyen gyümölcsöt használunk. Nyitott kapuval várunk minden látogatót. Azt valljuk, jót tesz nekünk, ha látják, miből készül a pálinka. Egyik nap éppen málnapálinkát készítettünk, még ott volt a friss gyümölcs. A vendégek egy része lecövekelt a málnánál, s már nem is akarta az üzemet tovább nézni. Majd a végterméket azért megkóstolnánk – kiabálták a többiek után.

A pálinkafőzde lenyűgöző. Hatalmas fém tartályok, üstök. Édesapám nagyon büszke volt az új létesítményre. De azért láttuk, a csoportoknak mindig megmutatta, honnan indult az egész vállalkozás. A szíve odahúzta. Megvannak a régi eszközök, edények, szerszámok. Nekünk azt mondta, le fogja bontani azt az épületet, mert már csak lomtár…

De micsoda lomtár! Egy igazi időkapszula, ami a varázslatos múltba visz vissza. Testvéremmel már el is határoztuk, ebben nem követjük édesapánk akaratát: az „ősfőzdét” megőrizzük, amolyan kegyhelyként, emlékek őreként. Édesapám is szerette, de túl akart lépni rajta.  Nekünk viszont ez az örökség része. Innen indult el a családi vállalkozás. Az örökséget tovább visszük. Talán nemcsak mi. Kisfiam három éves, az óvodában professzor úrnak szólítják. A pálinkafőzés tudósa. Szavakban legalábbis. Innen már csak egy lépés – és jó néhány év –, hogy ne csak tudósa, de a szakma mestere is legyen.