Erre a pillanatra vártam! A harminc év az harminc év. Méltó módon szerettük volna megünnepelni, és én méltó módon szerettem volna átadni a stafétabotot utódomnak. Mindent elterveztünk, én meg elképzeltem, milyen hatásos is lesz ahogy a bejelentés utáni pillanatban összecsendül száz pohár. Igen, búcsúzni csak szépen szabad… Én erre készültem.
Gondosan összeállítottuk a meghívottak listáját, körülbelül száz személyről és ültetéses ebédről volt szó, amit nívós szakmai programmal dúsítottunk. Elegáns helyet kerestünk, ennyi embernek. Hosszas keresgélés után az egyik városligeti éttermet választottuk. Tetszett a kellemes környezet, ott nagyon el tudtam képzelni az ünnepélyes pillanatot.
Soha ilyen aprólékosan még nem állítottunk össze egy menüt, programot, mint erre az eseményre készülvén. Részletesen végig vettük, hogyan lesznek majd az asztalok elhelyezve, miként fogadjuk a vendégeket. A program szerint az előételt a svédasztalnál mindenki maga választja, a további fogásokat az asztaloknál szolgálják fel. Rögzítettük, hogy az előadások után én veszem át a szót. Megköszönöm a partnereinknek a sokéves együttműködést, bejelentem, hogy visszavonulok a cég vezetéséből, és egyúttal bemutatom az utódomat, aki a stafétabotot tőlem átveszi. Ekkor kerül sor a közös koccintásra – a múltra és a jövőre. Az előzetes megbeszélésen azt kértem, hogy időközben bontsák ki a pezsgőt, és amíg beszélek, vigyék is ki a gyöngyöző nedűt az asztaloknál ülő vendégeknek.
Mindenre alaposan felkészültünk. Talán már túlzásba is vittük, gondoltam. Egy-két gikszer még így is becsúszott. És ezzel borult a szépen felépített terv…
Kezdődött azzal, hogy bár maximum 20 percesek lehettek volna az előadások, de mindenki hosszabban beszélt. Hiába integettem a háttérből, nem figyeltek rám. Majd amikor végre én következtem, és vártam, hogy a megbeszéltek szerint elkezdjék a pezsgő felszolgálását, a pezsgő sehol nem volt. Mi több, legnagyobb megrökönyödésemre, mozgolódás támadt a terem hátsó felében. Ott, ahol a svédasztal volt felállítva. Az egyik alkalmazott ugyanis – nem ismerve a pontos részleteket – korán kihelyezte az előételt, és hangos szóval („Lehet jönni!”) meg is nyitotta a salátabárt. Néhány vendég pedig – aki szintén híján volt az idevágó ismereteknek – nekiállt falatozni…
Mit mondjak, a guta ütögetett. Nemcsak emiatt, hanem azért is, mert a pezsgőspoharak még ekkor sem jutottak el az asztalokokhoz. A gondolatban szépen megkomponált közös koccintás felemásan sikerült. Volt, aki koccintott, más pedig evett, vagy a pohárra várt. Többen vigasztaltak, mondván, ők mindebből semmit sem vettek észre, én azonban elszontyolodtam. Nem így képzeltem. Hiába, még búcsúzni sem könnyű szépen...