2013 nyarán a Praktiker egy Európát behálózó áruházlánc volt, még részvénytársaságként működött. A magyar leányvállalatot vezettem, akkor még konszernen belül. Az anyavállalat az éles árversenyben túlzottan nagy szerepet adott az akciós napoknak, de másban is rosszul döntött. Júliusban csődöt jelentett a konszern.
Emiatt az összes bank elzárta a Praktiker Magyarország elől a finanszírozási forrásokat. Választanom kellett: elhagyom a süllyedő hajót vagy megmentem? Az azt megelőző 15 év összeforrt, egységes csapatára és az emberi sorsokra gondoltam, ezért úgy döntöttem, maradok. Időm 50 százalékában az áruházakat látogattam, és bíztattam, lelkesítettem a Praktiker munkatársait, az ország minden pontján. Maradék időmben az üzleti partnereket látogattam, kerestem a kiutat. A beszállítóink háromnegyede ekkor már magyar volt, nem fordítottak hátat nekünk. Rendkívül nehéz időszak volt, hiszen hiába voltunk önálló vállalat, független az anyacégtől, sem fejlesztésekre, sem áruvásárlásra nem volt pénzünk.
Arccal és névvel vállaltam, hogy a Praktiker első számú embere vagyok, ekkor jelentek meg a hirdetések rólam az áruházak bejáratainál is. Végleg összekötöttem magam a Praktiker márka sorsával Magyarországon. Nem bántam meg. Három évnyi küzdelem után stabilizálódott a helyzetünk, amikor a Wallis csoport befektetőként színre lépett. A talpon maradásunk értékét növeli, hogy időközben a francia és az osztrák konkurensünk is kivonult a magyar piacról.
Az idő engem igazolt: ahogy a magyar gazdaság fejlődött és megszűnt a devizahitelek nyomása, egyre több jövedelem maradt a lakosságnál, így egyre több jutott a ház körüli teendőkre, ami a barkácsáruházak felvirágzását hozta magával. Évről évre rekordforgalmat könyvelhetünk el. Az online piactér egyre jelentősebb, de a vásárlók még mindig szeretik végig simítani a járólapot vagy tolnának egyet a fűnyírón, mielőtt megvennék.
Világ életemben erős jellem voltam. Ha hittem valamiben, azért a végsőkig harcoltam. Egyszerű barkácsbolti eladóból küzdöttem fel magam a Praktiker Magyarország élére. Olyan ez a cég, mint a saját gyermekem. Amikor semmi esély nem volt a megmaradására, szó szerint fizikai fájdalmat éreztem. Csak arra tudtam gondolni, hogy nincs igazság, ha egy ilyen csapat és ennyi munka kárba vész.
Ha ma újra húszéves lennék, keveset tennék másként. Talán nyugodtabb és higgadtabb lennék. Hallgatnék a tapasztaltabbakra, hogy nem lehet egy nap alatt megváltani a világot. Arra tanítok minden fiatalt, hogy nem az számít, ki a felelős a hibáért, hanem az, hogyan találjuk meg közösen a megoldást! De az biztos, nevetni az tud igazán, aki már eleget sírt is. Mi egy csőd szélén táncoló vállalatot tettünk újra nyereségessé!