Egyedül én pályáztam 2012-ben a Zsolnay gyárra, amikor többségi tulajdonrészét eladásra meghirdették. Csodálkoztam. Másnak nem mozgatja meg a fantáziáját ez a nagy múltú, értékes vállalat? Láttam a cég számait, tudtam, hogy évek óta bajban van, jelentős veszteségek terhelik. És nem is volt szerencséje a korábbi tulajdonosokkal, akik nem tudtak úrrá lenni a gazdasági bajokon.
A pályázat beadása előtt még tárgyaltam az önkormányzattal, és egyúttal megnéztem a Zsolnay Múzeumot is. Óriási hatással volt rám. Korábban is rajongtam e különleges porcelánért, de akkor bele is szerettem. Még az élmény hatása alatt ott a helyszínen bejelentettem: megveszem. Kísérőim azt hitték, viccelek, és javasolták, menjünk el a gyárba, nézzük végig azt is. Erre nekem nincs időm, mondtam, vissza kell azonnal mennem Budapestre. Elképedtek. Megveszem, és nem akarom látni? Hogy is van ez?
Valóban érthetetlen lehetett a döntésem. Talán pillanatnyi szeszélynek vélték, és tartottak is tőle, hogy nem lesz belőle semmi. De én máshogy gondolkodtam. Nem akartam látni az üzemet. El tudtam képzelni, hogyan néz ki egy olyan vállalat, amit a rendszerváltás óta alig újítottak fel, ahol csak halmozódott a veszteség. Nem akartam, hogy egy ilyen látvány megingasson, vagy eltérítsen azon hitemtől, hogy e vállalatban csodák vannak. Ez művészet, nem lehet csak a számok oldaláról megközelíteni. És a lerobbant állapot is csak elfedi a valódi értéket.
Sok éve üzletelek már svájci luxusórákkal. Tudom, hogy attól értékesek, hogy egyediek, kézzel készülnek, sok évszázados múlt áll mögöttük. Ez a Zsolnay gyárnál is megvan! Sőt… Körülbelül 50-60 svájci minőségi óramárka van, miközben a világon luxusporcelánt összesen 3-4 vállalat gyárt. Tehát innen nézve, igazán biztató közös jövő várhat még ránk.
Nem tagadom, kellett bátorság is e döntéshez. Mert azért a veszteség csak ott volt ebben a vállalatban. Ám amikor ilyen sötét gondolatok jöttek elő, végiggondoltam életemet: milyen költséges hobbim van, ami csak viszi a pénzt? Egy sincs! Ha nem sikerülne ez a „kaland”, akkor legfeljebb azt mondhatom, ez volt az én hobbim, ami sokba került, de boldog voltam, vagyok, hogy az enyém…
Megnyugodtam. Bátran tervezni kezdtem a jövőt. Elképzeltem a piacot, a célcsoportot – ami szerencsésen egybeeshetett az én svájci luxusóra üzletem vevőivel. Az első évben felére csökkentettük a veszteséget, a másodikban kicsit voltunk nulla alatt. A harmadikban pedig… Nos, erről jobb nem beszélni. Az álomüzletem rémálommá vált. Rágalmak, perek, magasra rúgó ügyvédi költségek jellemezték a következő másfél évet. Sok pénz ment el erre, és sok idő. Nem tudom, melyik a nagyobb veszteség. De most már újra az álom megvalósításán dolgozom.