Nálunk az a jó, ha nem történik semmi. Óriásdarukat, hidraulikus szerelőállványokat kölcsönzünk, meg extra méretű szállítmányokat fuvarozunk. Ha ezeknél csak egy kicsit is baj van, az óriási galibát okozhat. Ezért aztán minden nagyobb feladatot alaposan előkészítünk.
Így volt ez 1996-ban is, amikor egy holland cég keresett meg bennünket. A Dunán Bajáig elúsztatnak 8-9 hatalmas söröstartályt, amiket azután közúton el kell juttatnunk Kolozsvárra. Mindezt január-februárban, a legkeményebb téli hónapokban. Egy-egy tartály 17 méter hosszú volt, 5 méteres átmérővel. Első hallásra is lehetett tudni, hogy nehéz lesz a végrehajtás. Ám amikor „felderítőket” küldtünk az útra, azaz előre felmértük, hol lesznek villamosvezetékek, amikbe beleakadhat a szállítmány, vagy hol fordulnak elő például alagút-szerű megoldások, amelyekbe bele se férünk, akkor már látszott, ez még az elképzeltnél is bonyolultabb munka. Rengeteg előzetes engedély kellett hozzá, és sokszor, ha csak rövid időre is, a villamos vezetékeket is le kellett venni.
Amit előre be lehetett szerezni, beszereztük. Amit fel lehetett deríteni, felderítettük. Ilyen alapos előkészítés után konvojban elindult a szállítmány. Egy hétbe tellett, mire az ártándi határátkelőhöz jutott. Gyakran meg kellett állni, várakozni, míg az aktuális akadályok elhárultak.
A határ túloldalán nem várt „akadályba” ütköztünk: egy újságíró faggatta az egyik alvállalkozónkat, aki őszinteségi rohamában azt mondta, Magyarországon minden engedély gyorsan megvolt, de Romániában ez nehézkes. Na, ettől kezdve tényleg lelassult minden. Talán e nyilatkozat miatt, talán másért, de a már beígért papírok sem érkeztek meg… Egyre nagyobb lett a hó. Lehetett tudni, ha nem lesznek meg az engedélyek, tartósan ott ragadhatunk valamelyik város határában. Mindenki mindent bevetett. „Pénzt, paripát, fegyvert” ígértünk, így összejött minden papír az út folytatásához. Nagyváradot meg kellett kerülni egy vasúti alagút miatt. A Királyhágón alig tudtunk felkapaszkodni, pedig három dózer ment előttünk, a havat takarították el, vagy az utat egyengették. Akadtak kritikus pillanatok. Volt olyan hely, ahol egy disco-bekötést szakítottunk le – nem volt rajta az előzetesen összeállított akadálytérképünkön.
Ez a nagy kaland vagy két hónapig tartott. És a végén így is boldogok voltunk, hogy sikerült. A fogadók is hasonlóan lehettek, mert Kolozsváron meleg szobával, és sok-sok élelemmel, itallal vártak. Aggódtak, nagyon. Ők ismerték igazán az akkori „vadkeleti” viszonyokat. A munka végén többen azt mondták, ezt még egyszer nem csinálnák végig. Ma viszont másként látjuk: egy nagy szakmai próbatételen jutottunk túl. És helyt álltunk.