Nem hiszek a véletlenekben, mindenki azt kapja vissza, amit ad.
Több mint 10 éve építettem egy vállalkozást. Nem voltam tulajdonos, de magaménak tartottam a céget. Magas szintre jutottunk, nagy forgalommal, jó nyereséggel. Az élet úgy hozta, a tulajdonosnak ez lett a „zászlós hajója”, de két kapitány nem tud egy hajót egyszerre vezetni. Így már nem éreztem komfortosan magam az addig annyira kedvelt munkahelyen. Viszont elengedni sem tudtam. 10 évig mindent megtettem, még sem volt elég ahhoz, hogy tulajdonostárssá váljak, pedig az indulásnál ezt beszéltük meg. Coach-hoz jártam, hogy eljussak arra a döntésre, ami elkerülhetetlen volt: ott kell hagynom e vállalkozást.
Hónapokig készültem a távozásra. Nyomasztott, hogy a három gyerek, családi ház eltartása kerülhet nehéz helyzetbe a döntésem miatt. Hálás vagyok a feleségemnek a sok átbeszélt éjszakért, a kitartásáért. Azt tudtam, hogy menni akarok, de azt nem, hogy hova. Egy pénteki napon dolgoztam utoljára. Máig emlékszem az utolsó órákra. Úgy éreztem, mindennek vége. Ám ahogy kiléptem a kapun, nagy levegőt vettem, és hirtelen felszabadultam. Fantasztikus érzés volt! Három hónap pihenést engedélyeztem volna magamnak azzal, hogy közben majd kitalálom, hogyan tovább.
Még aznap délután elmeséltem ezt egy barátomnak, Gábornak, aki „lecsapott” rám: ha már úgyis szabad lettem, képviseljem őt másnap (szombaton) egy megbeszélésen. Egy ingatlan projekt pénzügyi befektetőivel kellett tárgyalni, helyette. Segíteni akartam, ezért elvállaltam. Ő tele volt munkával. Kért, hogy vigyem a projektet a következő három hónapban. Először nemet mondtam, viszont láttam, hogy szüksége van rám, ezért belementem. Ennyit a pihenésről, gondoltam.
A következő időszakban tárgyalás tárgyalást követett, a befektetőkkel alaposan megismertük egymást. Jól esett a bizalom, de egy közös vacsorán elmondtam nekik, hogy nem ezt akarom csinálni, hanem újra akarom építeni azt, amit addig valaki másnak már megépítettem. Komoly üzletemberek voltak, életképesnek látták az ötletem, a később vázolt üzleti tervre rábólintottak. A sikerre én voltam a garancia. Ha más projektjét olyan lelkiismeretesen képviseltem, akkor a saját vállalkozásom is működni fog, mondták.
Egyik ajtó bezárult, egy másik rögtön kinyílt. Úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A pénzügyi befektetőknek köszönhetem az indulást, ám amint lehetett, kivásároltam őket. A saját magam ura akartam lenni. Sikerült. A mostani vállalkozás sikeréhez azonban kellett az előző tíz év kemény munkája. Kellett a barátomnak nyújtott segítség, az, hogy az ő érdekét részesítettem előnyben a sajátoméval szemben. A jó jót vonzott: a sors „kompenzált” a korábbi csalódásért.