Jó időnként szembesülni azzal, miként látnak bennünket, cégvezetőket a fiatalok. Pár évvel ezelőtt a korábbi munkahelyemen – a nemzetközi csoport minden vállalatánál egyszerre – mellettem is dolgozott egy komoly folyamatban kiválasztott egyetemista fiú. Egy hónapig kivétel nélkül minden megbeszélésen jelen volt, reggeltől a nap végéig.
Izgalmas volt ez mindkettőnknek. Nekem azért, mert szerettem volna minél több példát, érdekes és kezelendő szituációt megmutatni a cégvezetői munka döntéseiből, amiben akadhatott keményebb helyzet, meg egyszerűbb is, és nem tudhattam, egy 22 éves fiatalember miként értékeli ezeket a szituációkat. Egyáltalán: érti, hogy sokszor egyetlen döntéssel nemcsak sok-sok pénzről kell döntenünk, hanem ezzel emberek élete változhat meg, és ez mekkora felelősséggel jár? Ugyanakkor tudtam: egy fiatalnak ez óriási lehetőség arra, hogy a tanultakat szembesítse a valósággal, az élettel.
E közös munkának egy feltétele volt: a fiatalnak folyamatosan beszámolót kellett írnia a közösségi médiában. Azt, amit gondolt, mi semmiben nem befolyásoltuk.
Egy nagyon őszinte beszámolót kaptunk, amiből inkább az derült ki, őt mennyire meglepte, hogy a főnök is „ember”, nem bújik el az elefántcsonttoronyba, ahol elérhetetlen lenne. Nem csak reprezentál, és a kiemelt vendégeivel foglalkozik, hanem szinte mindenkivel. Azt látta, amit én is gondolok a cégvezetői munkáról: korbáccsal csak nagyon rövid távú eredményt lehet elérni. A munkatársak értékelik a bizalmat, a nyitottságot és a szabadságot. Természetesen ehhez a felelősséget is vállalniuk kell, és mindehhez el kell nyerniük a vezetőjük bizalmát is. Leírta, hogy egészen más a vállalati megtartó erő, mint amire ő gondolt: számít a közösség, és ha hisznek benne, hogy nem egyénileg, hanem együtt, csapatban kell teljesíteniük, akkor a vállalat megtartó ereje is nagyobb.
Ő úgy fogalmazott, hogy „elsőszámú vezetőnek lenni azt jelenti, irányítunk egy vállalatot, és irányítani egy vállalatot azt jelenti, egyéniségeket, embereket vezetünk”
Én ma is hiszek a kötődés, az érzelmi vezetés jelentőségében. Abban, hogy a napi 8-10 együtt töltött órának, értelmesnek tartalmasnak kell lennie, amiben a másik megértése, az együttműködés legalább olyan fontos, mint az egyéni teljesítmény. Sőt, ez utóbbi az előbbitől függ leginkább.
Ma már azt is bevallom: nekem is hasznos volt az egyhónapi „összezártság”. Sokszor kaptam olyan kérdéseket, amin elcsodálkoztam, amire készülnöm kellett. Az addigi evidens gyakorlatunk is nagyító alá került. Egy Y-generációs fiatalt az nem érdekli, hogy azért van úgy valami, mert már megszoktuk, mert bevált. Én is elkezdtem az ő szemüvegén át látni a dolgokat. Kiderült, minden lehet másként is. És úgy sem rossz. Sőt!