Még diákként ültem a maribori egyetem egyik óráján az auditóriumban. A professzor az előadás közben hirtelen megállt, hosszasan méregetett minket, tizenkilenc-húsz éves diákokat. Elmosolyodott, majd azt mondta, mindenki vegyen elő papírt, és ossza három részre. Morajlás, izgulni kezdtünk a váratlan fordulattól. Röpdolgozat? Most? Miért?
Szerencsére nem az volt, de ami utána történt, meghatározó lett az életemben. Megkért minket a professzor, hogy írjuk le, mit szeretnénk elérni öt, tizenöt, huszonöt év múlva a magánéletben és a munkában. Hozzátette, a cél ne legyen könnyen elérhető, de azért ne is legyen lehetetlen, például ne akarjunk az Amerikai Egyesült Államok elnöke lenni. Először nagyon könnyűnek tűnt a kérdés, de aztán habozni kezdtünk. Az az érzés fogott el engem is, hogy most a sorsomat írom le a papírlapra.
Minden fiatalnak vannak álmai, amelyeket egymás között vidáman megbeszélnek, de nagyon más, amikor le kell írnod, dátummal és névvel ellátni. A tanteremben sokáig tartott a csönd, percek teltek el, amikor írni kezdtünk. A privát részen gyorsan túljutottam, a szakmain már nem annyira. Végül ott és akkor döntöttem, megírtam. Amikor a professzor látta, hogy már többen őt nézik, nem a terveiket és vágyaikat, két dologra kért meg minket. Az első, hogy vezessük az életünket abba az irányba, amit megfogalmaztunk. A második, ha kereszteződéshez, válaszúthoz jutunk, és nem tudjuk eldönteni, hogyan tovább, vegyük elő a papírt, vagy emlékezzünk vissza rá – és induljunk, folytassuk.
Nagyon sokszor vettem elő gondolatban a papírt, mert nagyon sok kereszteződésben álltam meg, de soha nem módosítottam a céljaimon. Soha nem adtam alább. Még akkor sem, amikor húsz évvel ezelőtt Magyarországra költöztem és valamelyik fejvadász cég kérdésére – mi a célja? –, kapásból kijelentettem: gyárigazgató leszek. Újabb kérdéseket kaptam, amire nem vártak választ. Gyárigazgató? Itt? Magyarországon? Nőként? Kinevettek, majd hozzátették, szerintük erre semmi esélyem. Bevallom, nagyon bántott. A reakcióm az volt, hogy ettől a beszélgetéstől kezdve még határozottabb lettem. Csak azért is úgy lesz, ahogyan leírtam Mariborban!
És gyárigazgató lett belőlem. Igaz, nem 35 éves koromra, hanem egy évvel később, de szerintem ennyi eltérés belefér. A magánéletben is változott a helyzet a húszévesen tervezetthez képest: nem két gyermekem született, hanem három. Hogy minden célomat elértem már? Még nem. Van, amit előbb, van lemaradás is – de sikerül, mert eldöntöttem. Az igazi ellenséged sokszor te magad vagy, mondják azoknak, akiknek nincs önbizalmuk. Én meg azt mondom, ami nekem bevált: el kell hinni, hogy a fiatalkori tervekből valóság lesz.