Az Alföld délkeleti részén, az ország egyik legszebb, napsütötte Tisza-parti településén működik a vállalat, ahol szokatlan feladatot kapott az Ispiro. A gyár vezetése hosszú évekkel ezelőtt nagyköveti rendszert alakított ki a munkatársak között. Tették ezt azért, hogy javuljon az információáramlás a piramis két vége között, gyorsan és érthetően jussanak el a vezetői üzenetek a munkatársakhoz.
A szándék nemes volt, ehhez kétség nem férhet. Igen ám, csakhogy néhány hónap múlva „oda lett dobva a gyeplő”, és a nagykövetek, akik figyelmesen hallgatták beosztott kollégáik kéréseit, háborgását, méltatlankodását, lassan rászoktak, hogy egy irányba, kizárólag lentről fölfelé, a dolgozóktól a menedzsment irányába közvetítsék az üzeneteket. Hamarosan kívánságműsorrá alakult át a folyamat, és egy idő után oda jutott a dolog, hogy már kezelt panaszokat is újra és újra „postáztak” felfelé: „Nincs elég mikró a konyhában! – Nem igaz, tavaly vettünk több tucattal! – Jó, de tavalyelőtt még nem volt elég!”
Azzal kezdtük, hogy kreatív csapattagjainak segítségével modern, letisztult, a vállalati márkához nagyon közel álló, mégis önálló arculatot terveztünk a teljes nagykövet-csapatnak. Jelvényt, noteszt, tollat kaptak a csapattagok, ami messziről jelezte posztjukat, szerepüket. Ezután workshopok során átértelmeztük közösen: mi is az új feladat? Kit is képvisel egy nagykövet valójában? Mikor mondható eredményesnek a munkája? Akkor, ha minden panaszt szűretlen, egy az egyben közvetíti a felettesnek, mint egy jó postás? Vagy akkor, ha az őt megkereső emberrel a kifogást értelmezve társalog, és lehet, hogy már kettejük közt megáll az üzenet, mert aki választ kért a vezetőtől, az már a nagykövettől megkapta. Akik nem voltak egyformák: akadt közöttük magasabb és alacsonyabb beosztású, idősebb és fiatalabb, a cégnél rövidebb és hosszabb ideje dolgozó, de éppen ez a sokszínűség adta a csapat erejét.
A nagykövetek megérezték, hogy most már nemcsak közvetítő szerepet töltenek be a hierarchia egyes szintjei között, hanem értelmezőt is. Nemcsak meghallgatták az embereket, hanem válaszoltak is nekik, felkészülten tájékoztatták, amikor kellett, megnyugtatták őket. És milyen érdekes: az emberek kevesebbet panaszkodtak, és egy idő után mérhetően jobb kedvük lett, boldogabbá váltak. És persze a nagykövetek is: megértették feladatuk felelősségét, és egyben szépségét is. Amit nagyjából ezzel a mondattal foglalhatnánk össze, mert náluk, az ő cégüknél hangzott el: Nem a vállalat tartja el a dolgozót, hanem a piac tartja el a vállalatot. Vagyis, nem azért vagyunk egy fedél alá összezárva, hogy harcoljunk egymással, hanem hogy együttműködjünk.